Sanyi kinyitotta a naplót. Az első oldalon Julcsi kedvenc musicaléből volt egy részlet:

Amíg őriz a szemed,
Amíg lehunyt szemmel látsz,
Lehet elmegyek, de itt leszek,
A lábnyomomban jársz.
Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,
Egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz.

Mintha csak itt lenne vele! Mintha hozzá szólna! Sanyi leborult az asztalra és hagyta, hogy végre feltörjön belőle a kibírhatatlan fájdalom.
A következő hetek teljesen összemosódtak az időben. Sanyi egész nap a temetéssel kapcsolatos teendők miatt rohangált, Edit pedig többnyire a nyugtatók hatására vagy aludt, vagy üveges szemekkel bámult maga elé. Napközben az anyósa eljött, hogy megfőzzön, és valamennyire rendbe tegye a lakást, de ő is csak sírdogált csendesen, úgyhogy elnémult minden a lakásba. Balázs igyekezett minél több időt távol tölteni az otthonától, megmondta a haveroknak, hogy elege van ebből az egész felhajtásból, nem akar beszélni róla, úgyhogy addig legalább nyugi volt, míg velük lehetett. Mindig is Julcsi volt a középpontban, most aztán végképp róla szólt minden pillanat. Balázs dühös volt magára, amiért most is Julcsit hibáztatja mindenért, de borzasztóan magára maradt ezekben a napokban.
Sanyi esténként Julcsi honlapjával volt elfoglalva, még egy fórumot is csinált, ahol mindenki elmondhatta a véleményét a történtekről.
- Mi értelme van ennek? – kérdezte egyik este Edit. –Úgyis mindenki minket hibáztat, biztosra veszik, hogy ez velük nem fordulhat elő, hát mi a francnak kell neked még mástól is hallanod, amit mi is tudunk, hogy nem figyeltünk a gyerekre.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! Semmivel sem volt rosszabb neki, mint bármelyik élsportolónak. Tehetséges volt! Te csak azt akartad, hogy kihozd belőle a maximumot…
- Ugyan már, Sándor! Nem volt otthona! Ez már régen nem otthon! Hetekig nem beszéltünk egymással! Én is csak az edzésen láttam a gyereket, ott szófogadóan megcsinálta amit mondta neki, de fogalmam sem volt róla, hogy mit gondol, mit érez! Ne akarj engem felmenteni, és magadat se!
- Eszem ágában sincs felmenteni magamat. Te mondtad, hogy eddig hallgattunk! Hát én most nem akarok tovább hallgatni! Tudni akarom mi történt vele! Érteni szeretném! Érteni! Érted? Mert különben megőrülök!
- Ez nagyszerű! Szóval, ha érted, akkor már minden rendben van? Akkor már nem is baj, hogy Julcsi felakasztotta magát? – Edit megint teljesen magán kívül volt.
- Feküdj le! –Sanyi hangja szinte fenyegető volt. - Feküdj le, és engedd, hogy azt tegyem, amit tennem kell.
Balázs kirohant a szobájából.
- Hagyjátok már abba! Én is itt élek, ha nem felejtettétek még el teljesen! Baromira elegem van már az egészből!
Ez hatott. Edit visszavonult, Sanyi pedig újra olvasni kezdte Julcsi írását.

Kedves Naplóm!

Írtam egy lányról, de nem akarom senkinek megmutatni, úgyhogy ide írom.

Soha sem fogom elfelejteni azt a lányt! Izé… meghalt. Osztálytársak voltunk, sokat hülyült, meg nevetett. Mindenki szerette aki ismerte, laza csaj volt, de volt benne valami szerénység is. Nagyon trükkös csaj volt, mindig kitalált valamit ha szarban voltunk.
Egyszer szerelmes lett egy fiúba. Nem akart szerelmes lenni, de aztán azt a fiút nagyon megszerette. Nem beszélt róla sokat, mert elhagyta egy lány miatt, akiről azt hitte a barátnője volt.
Furcsa volt, hogy sose beszél a családjáról. Egyszer aztán kitört belőle a sírás, és akkor elmondta, hogy az apja egy részeges állat, az anyja meg egy idegbeteg. Folyton kiabál vele, ő meg csak imádkozik. Ha egy nap nem történik semmi, mindig megköszöni az égieknek.
Nagyon jól úszott ő is, mint én. Nagy jövőt jósoltak neki, de ő ebben egyáltalán nem hitt. Bántotta, hogy sose tud edzésen kívül elmenni sehova, a nyaralásokat is végig edzette. Nem szeretett edzésre járni.
Egyszer edzés helyett egy erdőbe ment, ott találtak rá holtan. A tettest még mindig nem kapták el.
Az iskolában mindenki megdöbbent, nem is gondoltam volna, hogy ennyien szeretik. Sokat beszélgettünk a halálról, de nem úgy, hogy meg akart volna halni, hanem hogy milyen lehet. Persze az ember minden nap hal ilyen történeteket, és azt mondja: jaj, szegény! De ha olyannal történik akit szeretsz, akkor onnan kezdve másképp látod a világot.

Sanyi félre tolta a füzetet. Nagyot sóhajtott. Julcsi már két hete halott, és még mindig képtelen felfogni, hogy nem vette észre rajta, hogy készül a halálra. Igen! Minden jel arra mutat, hogy Julcsi meg akart halni. Még most is előtte van az arca, ahogy visszamosolygott a kocsiba, mikor utoljára látta.
- Tudom, apa! A kocsi mögött.
De honnan tudta, hogyan kell csomót kötni? Kizárt dolog, hogy nem beszélt erről senkivel! Nem jutott eszébe senkinek figyelmeztetni őket, hogy Julcsi bajban van? Észre kellett volna vennie! Észre kellett volna vennie! Tovább olvasta Julcsi történetét, bár már szinte kívülről tudta. Mégis! Minden egyes szó újra és újra belémart.

Gyönyörű temetése volt, ha lehet egy temetés gyönyörű. Sokat gondolkodtam rajta, hogy elmenjek-e, de ez volt az utolsó lehetőségem, hogy elbúcsúzzak tőle. Utána gyertyát gyújtottam a szobámban, és beszélgetni kezdtem vele.
Az apukája abbahagyta az ivást, az anyukája pedig újra kisbabát vár. Sajnálom, hogy ő már ezt nem élvezi, de azért boldog vagyok, mert amiről álmodott, az teljesült.

Sanyi meggyújtotta a gyertyát.
- Na, Csibe! Ezt remekül kitaláltad! Szóval ez lenne az álmod! Egy boldog szerető család. Szólhattál volna igazán! Tudod, így kicsit nehéz most már rendbe hozni a dolgokat! Minden pillanatban hiányozni fogsz, és minden pillanatban itt vagy velünk. De ezt azért elég nehéz megérteni, ugye tudod? Érzem hogy itt vagy, és mégsem húzhatlak az ölembe. Érzem, hogy végre megnyugodtál, és ennek örülök. Sajnálom, hogy annyi fájdalmat kellett elviselned, és hogy olyan magányos voltál mellettünk. De megígérem neked! Hogy valóra váltom az álmod. Többet nem iszok, és mindent megteszek, hogy ne legyen hiába való a halálod.