Budapest, buszmegálló.
Reggel hatnullaöt.
Korán van. Nagyon korán. Én mégis minden reggel felkelek, hogy elinduljak az öt órai vonattal. Vidékről.
Na jó, azért nem olyan sanyarú a sorsom, csak szeretem magam sajnálni. Ha nem kelnék fel korán, akkor valószínűleg soha nem kelnék fel időben. De most nem ez a lényeg. Most egyáltalán nincs lényeg. Ilyen korán semminek nincs lényege. Még a lényegek is alusznak, mint a széken a kabát és a villamos és a csillingellés.
Csak én nem alszom, a negyvenhetes busz és az a fiú, aki mindig ezzel a busszal jön, mindig itt van húsz perccel előbb, mint a busz, és mindig elszív egy-két szál cigit, mielőtt elindulna.
Nem ismerem. Személyesen nem.
Pedig az elmúlt évek alatt annyiszor eltöltöttük együtt ezt a húsz percet, hogy simán mi lehetnénk a legjobb barátok az egész kerületben. De Pesten nem szokás barátkozni. Annyira hidegek és távolságtartóak az emberek... annyira azt hiszik, hogy mindent megtehetnek, mert ugyanazzal az emberrel, akit fellök a mozgólépcsőn az életben nem fog találkozni még egyszer... Nincs megtorlás, nincs bosszú, nincs következmény, nincs felelősség, nincs mosoly.
Nincs semmi, csak közöny, semmibe néző szemek és hideg. A fiú a buszmegállóban telefonál.
Megint az anyját hívja.
Minden héten, kéthéten felhívja, mindig csütörtökön. A fiú Pesten lakik, az anyja Debrecenben. A fiú hajnalban indul dolhozni, azt hiszem eladó, vagy pincér lehet valahol. Az anyja azt hiszi, hogy egyetemista. Azt hiszi, hogy közgazdaságtant hallgat az ELTÉ-n. Talán hallgatott is valamikor...
Röviden beszél az anyjával, elmeséli mi történt az egyetemen, hogy van a barátnője, aki talán tényle létezik, megkérdezi, mi a helyzet otthon, az anyja lelkére köti, hogy ne küldjön olyan sok pénzt, mint a múltkor - az anyja persze hónapról hónapra többet és többet küld -, aztán leteszi a telefont, mondván mindjárt lemerül.
Miután letett, sóhajt egyet, röhint. Hogy min? Ki tudja...
Talán az anyja naivitásán...
Újra nyomkodni kezdi a telefonját, az egyik barátját hívja. Közben előveszi a cigisdobozát, és kivesz belőle egy vékony, kézzel sodort cigarettát. Jól megszívja, hogy égjen, megbeszél a haverjával egy találkát délutánra, aztán jön a busz, két perc múlva már itt sem vagyunk.
Felszállok a buszra, mielőtt a megállót betöltené az a fura édeskés-csípős szag, amit a cigi áraszt. A fiú vigyorog rám, én szemérmesen visszamosolygok. Egyszer talán majd megszólítjuk egymást. Vagy talán soha.
A busz beindítja a motorját, elkezd melegedni, mert ő is fázik. A vezető felszáll, megtörölgeti az arcát, a szemeit egy vizes ronggyal, hátha felébred, mielőtt elindul vele a busz. Aztán ásít, rágyújt, csönget.
A fiú a megállóban elnyomja a félig szívott cigit és elteszi.
Hátha jó lesz még valamire...
Bp, Nyugati Pályaudvar.
Délután egy óra. Várom a vonatom. Nagyon korán elengedtek minket. Mostanában a legtöbb tanár súlyosbeteg-állományban van. Nem tudok mit csinálni. A leckét nem készítem el. Minek? Majd reggel. Holnap nem lesz dolgozat, tehát nincs okom tanulni. Nincs se meleg, se hideg, az utcán kevés ember mászkál. Üldögélek a perono, nézem a vonatokból kiszálló embereket, míg be nem gurul az enyém.
A többi padon is csak unatkoznak az emberek. Hmm. Elnevezhetnénk ezt a napot az Általános Unalom Napjának. Piros betűvel írnánk a naptárba és ilyenkor az emberek összejárnának nagy csoportokba unatkozni. Más emberek tarthatnának beszédeket, ha pedig valaki elalszik, a szomszédjának kötelessége lenne megbökdösni mondjuk tüzes piszkavassal. A tévében a Nyomok a homokban vagy a Kabátok közt tizennyolcadik epizódját vetítenék végtelenítve, a szünetekben ugyanazzal a két reklámmal. Komolyan. Világhírű lenne a Nagy Nemzeti Unalmunk.
De amíg nem írjuk piros betűkkel, senki nem vesz róla tudomást...
Mindegy. Ezt is biztos csak én tartom érdekesnek.
A shoppingcenter felől egy lány közeledik. Persze nem egyedül, csak rajta napszemüveg van. Mintha ismerném is, ahogy így közelebb ér. Leül nem messze tőlem.
Ne érts félre, általában nem vagyok a "Na-hogy-vagy-rég-találkoztunk-beszélgessünk-egy-kicsit" típusú ember, nem akarok hozzá odaülni beszélgetni. Eszemben sincs. Hogyne! Akkor soha nem lesz ez az Általános Unalom Napja...
A másik irányból közeledik egy másik lány, akiről biztosan tudom, hogy ismerem: egy évfolyammal fölöttem jár, vagyis járt. Tavasszal érettségizett. Persze köszönni nem fog, de nem is nézek rá, nehogy eszébe jusson magától.
Bár itt Pesten? Még akkor se köszönne, ha az osztálytársam lenne. Ha nem vagy valakivel puszibarát, akkor aza a valaki le se szar, bármilyen szűk körbe is tartoztok.
Az osztálytársad, a tanárod, a munkatársad, az üzlettársad, a szomszédod, a rokonaid...
Elkezdenek beszélgetni.
Most már emlékszem: a napszemüveges meg a másik lány osztálytársak volta. Nem igazán csípték egymást, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy együtt járjanak bulizni. A közös zenei ízlés így, vagy úgy, de összehozza az embereket.
A másik lány maradt az iskolában ötödéven. Nem mintha annyira el lenne kötelezve a közgáz meg a számvitel iránt, csak nem volt jobb ötlete. És nem vették fel sehová se.
A napszemüveges - saját állítása szerint - boldog. Végre van egy aranyos barátja, akivel nemsokára összeköltöznek, és felvették álmai iskolájába, ahol egy-két éven belül lakberendező lehet.
Beszélgetnek a nyárról, az elmúlt hónapokról, a koncertekről.
A szemüvegesnek a zenei ízlése is megváltozott az utóbbi időven. A barátjával másfajta összejövetelekre, bulikra járnak. Már nem érdekli ami korábban, sőt egyenesen fülsértőnek találja.
Minden változik.
Semmi nem marad ugyanolyan.
A másik lány távozik, már régóta várják a találkahelyen. Az első randi; így is késett már legalább tizenkét percet.
A napszemüveges üldögél, megpillant engem. Épp rágyújtok. Kér egy cigit. Odaadom, ezzel feláll, és ellép, a cigit nem gyújtja meg. Nekimegy valakinek, leesik a szemüvege; lehajol érte és visszateszi. Felszáll a vonatra. Soha többé nem fogom látni, az igaz, de a szemeit az életben nem felejtem el...
Budapest, buszmegálló.
Nemsokára eljön a szalagavatóm, most voltunk próbálni az osztály azon részével, amelyik kedvet érez táncolni. Bécsi keringő. Szép lesz...
Hideg van, már november közepe felé. Sokan dideregnek egymás mellett a megállóban. A tánctanár még nem jött ki az iskolából, így a legtöbben arról beszélgetnek, mennyire rossza azene, a tánc és a tanárnő stílusa. Néhány hét, itt a nagy esemény, de a koreográfia még korántsem tart a háromnegyedénél, ráadásul a zenét se mi választhattuk.
Metallica: Nothing else matters.
Lett volna. De a tanárnő azt mondta, hogy nem érezzük a ritmust és különben is, ez annyira gagyi, hogy az csak na. Így hát a Háború és béka című filmből a keringő (vagy báljelenet) zenéjét kaptuk.
Ráadásul a tanárnő minden indok nélkül negyed óránként idegrohamot kap, és kijelenti, hogy nemcsak tehetségtelenek vagyunk, de még csak viselkedni sem tudunk meg tisztességesen odafigyelni, úgyhogy itt fog minket hagyni perceken beül.
Az osztálytársaim belemelegednek a beszélgetésbe, busz viszont már legalább tizenöt perce nem jött, úgyhogy a többség rágyújt.
A tánctanárnő kilép az iskolából, kedélyesen beszélget az egyik külsős kisegítő fiúval. Ugyanis az iskolánkban annyi a fiú, hogy egy fél osztályra való (tíz-tizenöt db) tisztességes külsejű példányt nem lehetne összeszedni, így a lányoknak kellett táncpartnert keríteniük valahonnan maguknak.
A tanárnő és a fiú lassan a buszmegállóhoz érnek, a beszélgetés az ott álldogálók között abbamarad. A tanárnő mosolyog, miközben arról áradozik, mennyire jól halad, meg milyen nagyszerű a koreográfia, amit kitalált, erre persze a többiek elkezdenek helyeselni. Holott néhány perce még a szöges ellentétét hangoztatták. A kör, amit eddig a tanulók bezártak, szétnyílik, a tánctanárnővel újra összezárul.
Érdekük, hogy befogadják. Érdekük, hogy jóban legyenek. Ezt - ha nem is gondolnak bele - értem is csinálják. Csak engem nem érdekel. Én nem állnék szóba a tánctanárnővel, ha előtte két perccel még le "hülyekurváztam" vagy "bénapicsáztam". Sőt én a véleményemet a szemébe is mondanám, ha kérdezné. De nem kérdezi. Tőlem nem.
Na jó, talán nekem se lenne bároságom megmondani neki, mennyi bajom van vele. Talán és is a szemébe mosolyognék, miközben legszívesebben leköpködném. Nem tudom. Szerencsére nem vagyok abban a helyzetben, amiben az osztálytársaim.
Jön egy busz, eldobálják a félig szívott cigiket és kedélyesen beszélgetve fölszállnak. Álszent és képmutató banda.
Már-már úgy néz ki, hogy a tánctanárnő lesz a személyi tanácsadójuk, vagy a legjobb barátnőjük az osztálytársaimnak, annyira személyes témákba avatják be őt.
A busz csak egy pillanatra állt meg, aztán húzott is tovább.
A megállóban csak ketten maradtunk.
Egy lány és én. Amint látótávolságon kívülre ért a busz, a lány lehajolt. Felvette a legnagyobb cigimaradékot, és beleszívott. Talán nem is vette észre, hogy ott vagyok, talán nem is érdekelte. Úgy tudta, én nem dohányzom, neki viszont nem volt cigije, és a többiekkel nincs olyan jóban, hogy kérjen tőlük.
Jött egy másfajta busz, erre mindketten felszálltunk.
A lány a harmadik megállóban szállt le.
Én a végállomáson.
A vonatra várva leültem egy padra és rágyújtottam...
Szombat délkörül.
Margitszigeti bejáró, Margit híd (Bp:)
Néha kell egy kis pihenő. Néha mindenkinek kell.
Csak azt nem értem, hogy a fővárosban élő emberek többsége miért ide jön kikapcsolódni. Mehetnének vidékre is. Nincs olyan sokba a vonatjegy, és talán még bliccelni is lehetne az első olyan megállóig, ahol zöld fákat, meg friss levegőt látnak. Ehelyett kijönnek ide, a Margitszigetre, bezsúfolódnak sokan, nagyon sokan - legalább Budapest lakóinak egytizede - és egymás agyára mennek.
Persze, őket is meg lehet érteni. Ha elegük van az egészből - friss levegő, szabad, nagy terek, össze-vissza rohangáló hülyegyerekek - ott van az öt percenként járó villamosok és a tíz percenként járó buszok biztonsága. Ha akarnak, egy órán belül otthon lehetnek. Bárhol.
Ha vidékre mennének, egy órát kéne várni a helyi viszonylatra, amivel megközelíthetik lakóhelyüket.
Pesten kikapcsolódni sokkal kényelmesebb, a pestiek számára. Talán még azok számára is, akik egyébként ott dolgoznak, vagy tanulnak. Jobban megismerhetik azt a helyet, ahol egyre több és több időt töltenek. A barátnőm és én speciel görkorizni jöttünk. Ahol mi lakunk, ott nincs lehetőség ilyesmire. Illetve mehetnénk Vácra, csak ott egyetlen egy bicikliút van, és unalmas mindig ugyanazon az útvonalon végiggurulni. Mindig ugyanúgy.
Itt legalább változtathatóak az útvonalak. Bárhol görkorizhatunk, ahol csak akarunk, kivéve persze a metróban. Meg oda különben se szoktunk jegyet venni, és így nagyobb lenne az esély,hogy elkapnak az ellenőrök és megbüntetnek. Négy évre visszamenőleg.
A Margitszigeten sok minden van. Még vattacukros is.
Fogalmam sincs hogyan, de a barátnőm állandóan megtalálja a jószándékú fura embereket, így öt perc beszélgetés után kapunk a vattacukros bácsitól egy-egy ingyen pamacsot. Csak a hurkapálcát nem vihetjük el. Az pénzbe kerül. És egyébként is fogyóeszköz. Megmossuk a kezünket egy nyilvánoskútból, majd gurulunk tovább. A sziget másik oldalán, a vízesésnél a büfében dolgozik a barátnőm egy ismerőse, így kapunk néhány palacsintát is.
Nos ezzel meg is volna a reggelink.
Most, hogy begyakoroltuk a korizást, főleg a barátnőm, mert én azért tudok egy kicsit, kimehetünk a városba, szóval irány újra a Margit híd felőli bejáró. Addig még sokszor megállunk, mert a barátnőmnek pocsék görkorija van: tömör műanyag kerekű, amivel nem lehet annyira jól gurulni. Sok embert látunk biciklivel, van aki integet.
A nap kisüt, már nem is fázunk.
A tüdőnk kitágul, jó sok enyhén szmogos levegő fér belénk.
Bekukkantunk a Palatinus kerítésén, ahol épp gondnok sincs. Se vendégek, se víz. Hiába, még csak tavasz van.
A játszótereken néhány gyerek, kihozták a szabadba az anyukájukat és felvigyázóikat, akik bágyadtan üldögélnek a hirtelen rájuk törő természet súlya alatt, de azért nem olyan vészes a helyzet, néhányan közülük már elővették a mobiltelefonjukat: ezt diktálta az egészséges életösztönük. Most már biztos, hogy nem fognak elpusztulni, vagy elbutulni... Mások csak egy könyvet tudtak előkaparni a ridikülből, de talán ők is megmenekültek: a korai legyeket el tudják vele hessegetni.
A Margit híd előtti buszmegállónál mi is megállunk, leülünk. Rágyújtunk, nehogy valami baja essék a tüdőnkenk az utóbbi nikotin mentes félóra-óra miatt.
A barátnőm leveszi a koriját: alatta kicsit lejött a bőr, kicsit véres a zoknija. Tényleg feltörte a lábát, tényleg fájhat neki. A továbbiakban legfeljebb majd lassan megyünk. A mellettünk lévő társaság - tizenhat-húsz évesek lehetnek - épp röhög egy hajléktalan nőn, aki nem kicsit illuminált állapotban az életét meséli nekik. A társaság elmegy, a nő marad, kér tőlünk egy szál cigit. Mi adunk: miért ne? Később kiderül, hogy a nőre ideges lesz az orvosa, mert hónapok óta nem volt nála.
Mára négy hónapos terhes lehet. Sír. Azt kérdezi, ha tejet iszik, az jót tesz-e a gyereknek. Persze, de nem kéne annyi alkoholt innia. Elmosolyodik: majd iszik mindennap egy fél liter tejitalt. Igaz, nincs benne tej, de legalább olcsó.
Beszélne még, ám nekünk mennünk kell. Búcsút intünk, adunk még egy szál cigit.
A hídon csak ennyit mondok a barátnőmnek: legközelebb fordítsd el a fejed.
|
