- Csodaszép idő van! – sóhajtott Klárika, és mélyet szippantott az áprilisi tavaszból, ahogy a temető fái között lépdelt. Szerette ezt a helyet. Valahogy megnyugtatta. Itt már békesség van, nem hallatszik be, hogyan dübörög a város a kerítés túl oldalán. Öt éve jár temetésekre búcsúztatni, de ez a mai, minden eddigin túl tesz. A fehér koporsó, és a fekete hintó már önmagában is különleges látványt nyújt majd, és valószínűleg a gyászolók nagy része csak egy szál rózsával érkezik, hiszen a legtöbben középiskolások, Júlia barátai, osztálytársai, vagy a sportegyesület tagjai. Klárikának is volt három gyereke, és mikor írta a beszédét, nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy de jó, hogy nem vele történt. Pontosan tudta, egyetlen szülő sem hibázhat akkorát, hogy okolni lehessen egy ilyen tragédiáért.
Ő is olvasta Júlia naplóját. Pontosan olyan lesz a temetése, ahogy azt előre megálmodta. Gyönyörű!

Fél órával a temetés megkezdése előtt már óriási tömeg gyűlt össze a ravatalozó előtt. A csendben csak a madárcsicsergés jelezte, hogy az élet megy tovább, az emberek mozdulatlanul álltak, lehajtott fejjel.
Pontosan két órakor Klárika a mikrofonhoz lépett, és elkezdte felolvasni a beszédét.

- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy elbúcsúzzunk Csengeri Júliannától, aki mindössze 15 évesen hagyott itt bennünket. Elképzelni is nehéz, hogy milyen küzdelmet kellett megvívnia egy ilyen fiatal lánynak önmagával, hogy az élet összes szépsége és ígérete ne legyen elegendő ahhoz, hogy maradásra bírja. Sikeres volt, szép és fiatal. Mindaz, amiről az emberek többsége azt hiszi, elegendő a boldog élethez. A sportban elért eredményei alapján nagy jövőre számíthatott. Ő azonban másként döntött.
Júlia mindig is tudatosan irányította az életét. Öt éves korában ő maga kérte édesanyját, hogy vigye el az uszodába, mert ő úszni akar. Mindig is fegyelmezett, erős akaratú sportolónak tartották edzőtársai is. Most azonban búcsú nélkül itt hagyta szüleit, testvérét, rokonait, barátait. Tartozik egy köszönettel, amit én szeretnék helyette tolmácsolni.

Kedves anya! Köszönöm, hogy a világra hoztál, hogy sírtál, mikor első nap az óvodában magamra hagytál. Köszönöm, hogy nem engedtél sérülten rajthoz állni, és köszönök minden szép pillanatot, amit együtt töltöttünk.

Kedves apa! Köszönöm, hogy éjjel felkeltél, ha féltem, és hozzád bújtam. Köszönöm, hogy mindig a kislányod maradhattam, és köszönöm, hogy nem mozdultál mellőlem egyetlen percre sem a versenyek alatt.

Kedves Júlia! Kívánom, hogy találd meg végső nyugalmadat. Mindazok, akik most eljöttek, hogy búcsút vegyenek tőled, nem felejtenek el téged.

Klárika után búcsút vett Júliától az úszószövetség főtitkára, majd a gimnázium igazgatója, végül az egyik osztálytársa játszott egy számot hegedűn.
Mielőtt lezárták volna a koporsót, Sándor még Julcsi mellé tette a zöld mackóját. Aztán csak a kalapácsütések hallatszottak. A fehér selyem úgy fénylett a koporsón, mint mennyasszonyon a ruha. Négy fekete ruhás ember vitte Júliát a hintóig. Sándor úgy szorította Edit kezét, hogy úgy tetszett, mindjárt összeroppantja. Editre rá sem lehetett ismerni. A fájdalom élettelenre gyűrte a vonásait.
Mikor leeresztették a földbe a fehér selyembe öltöztetett faládát, szülei rádobták a földet, majd pillanatok alatt beborították a rózsák, mellyel a némán odasereglő diákok köszöntek el.

Edit monológja

A temetés utáni napokban Edit ráébredt, hogy Julcsi végleg elment. Hiába tudta, hogy ott van a hullaházban lefagyasztva, amíg a teste nem került a fölbe, képtelen volt beletörődni, hogy örökre elvesztette. Az elméje egész nap zakatolt: „meghalt”, de valami ott belül tiltakozott, „az lehetetlen!”. És hiába kapta az injekciókat! Azok csak erőtlenné tették, de a belső hangoktól nem tudták megóvni. Most azonban, hogy a szeme előtt zárták rá a szemfedőt, és eresztették le a sírba, valami benne is megváltozott.
- Meg kell tanulnom újra lélegezni! Meg kell tanulnom újra járni. Meg kell tanulnom Julcsi nélkül élni! –erre a gondolatra megint rázni kezdte a sírás, de elhatározta, most gyógyszer nélkül végi csinálja.
– Talpra fogok állni! Igenis, talpra fogok állni! Ha képes voltál itt hagyni engem szó nélkül, akkor nem érdemled meg, hogy belerokkanjak a fájdalomba – mondta dühösen Julcsinak.
Szinte látta maga előtt. Látta, ahogy szemrehányóan néz rá, és nem szól semmit.
– Miért nem voltál képes elmondani, mi bajod van? Azt hiszed, csak neked fájt, hogy egyedül vagy? Azt hiszed, jogodban állt hallgatni? Annyira szerettem volna jól csinálni! Annyira szerettem volna jó anya lenni! Hol rontottam el, mondd! Szólj már, az istenit! – Julcsi eltünt Edit szeme elől.
– Ezt csináltad mindig. Elbújsz magadba, ha én kiborulok. Pedig szerettelek! Érezned kellett, hogy szeretlek! Emlékszel? Mikor először levittelek az uszodába. Azt mondtad, soha nem akarsz kijönni a vízből. Én meg azt mondtam, akkor én is a vízbe költözöm. Vagy emlékszel, mikor sírtál, hogy Jenő bácsi nem ért hozzád, és azt akarod, hogy én parancsoljak neked? Mindent kitaláltál magadnak, mindent! Engem miért nem találtál ki, mondd! Most becsapva érzem magam. Eljátszottad a szófogadó kislányt, s közben a halálra készülődtél. Hát jó. Ha te így, én is így.

- Holnap bemegyek az uszodába edzést tartani –szólt Edit Sanyinak.
- Viccelsz?
- Nem. Azt akarom, hogy a szemembe mondják, amit gondolnak. Elegem van ebből az udvarias részvétből.