Noah valamikor

neonfényreklám

szeretett volna lenni.

Olyan mint a nő a hatcsöcsű

felett a sarkon.

Állandóan éles, időnként mégis

vibráló kontúrral.

Az a fajta, aki tűsarkú cipőben

fogja a tálcát, és kéken gőzölgő

kávét tart a város

egy aprócska szeglete fölé

ellenállva az időnek.

Alatta Mokka felirat,

még lejjebb: az ajtó,

melyen át ki-be járnak

mindenféle népek.

Párocskák, akik nyíltan vállalják

szerelmüket.

Aztán a lopakodók, a sunyi szabályszegők,

nyápic férjek akik két fürdetés

között

ugranak le egy fröccsre, majd a

pulthoz ragadnak.

És nők, nők, mindenféle nők!

Szépek és otrombák

mosolygósak és zsémbesek,

büszke tartásúak

és görnyedt hátúak

egyenes járásúak

és dülöngélők.

Kiegyensúlyozottak és idegesek.

A hasukat nézők és a flamingó nyakúak.

A mandula és a gülüszeműek.

A szakadtak és a pipiskedők.

A szép szavúak és az

ocsmányszájúak.

A reménykedők és

a csalódottak.

Noahból sosem lett

neonfényreklám. Noah

villanyszerelő.

Ő tartja karban a Nőt.

Amikor ujjai köré csavarja a

drótokat,

a város kicsiny szeglete felett

a százéves sokablakos ház erre

néző homlokzatán,

kibillen körvonalaiból a csésze,

és aljáról

gyanútlan járókelők fejére

kabátfelhajtókájára

löttyen az évtizedek óta mindig

egyforma kéken

gőzölgő kávé

keserű maradéka.