egyszer volt, hol nem volt, talán nem is volt sohasem, volt egyszer egy közepesen hosszú út budapesttől váchartyánig. volt egy fiú, és volt egy férfi.
az a fiú hasonlított rád, ha hiszed, ha nem, legalábbis arra a néhány percre, míg feltette azt a bizonyos kérdést. az a bizonyos kérdés pedig, ami miatt ez az egész kis történet elhangzott, valahogy így szólt (bevezetővel együtt):
-észrevettem, hogy nagyon sok embert bántok meg. régebben még szándékosan voltam velük olyan, amilyen, de most már szinte reflexből cselekszem. nem szeretném, ha ez így lenne, nem szeretném a szeretteimet, első sorban anyukámat bántani, mert nem érdemli meg. szeretnék jó lenni. szerinted hogyan lehetne ezt megvalósítani?
akkor a férfi elgondolkozott. ez a férfi mindig komolyan veszi, ha kérdeznek tőle valamit, pláne, ha ilyen fontosat. és ennek a férfinek mindig vannak kész, előregyártott válaszai mindenre, főleg a fontos dolgokra, csak elő kell kaparnia valahonnan az agya egyik mélyebb szegletéből.
szóval, ez a férfi elgondolkozott, talán egy kicsit a bajszát is megrágogatta, persze közben egész végig koncentrált az útra, hiszen már késő volt, teljesen sötét. és végül elkészült a válasz.
-nem szoktam példabeszédekkel élni. nem nagyon szeretem őket, túlságosan is általánosítanak, ezért nem lehet hasznát venni szinte egyiknek sem. de van azért néhány, ami egész jó a maga módján, ezek közül az egyik egészen pontosan ráillik a mostani helyzetedre. nem azért mondom el, hogy utána vitatkozzunk rajta, csak hallgasd meg, ennyit kérek tőled, még elgondolkoznod sem muszáj az értelmén.
volt egyszer egy fiú.
ez a fiú nagyon sok embert megbántott, és egy nap a következő kérdéssel állt az apja elé, akit nagyon tisztelt, mint mindenki a környező tanyákon és még a faluban is, hiszen bölcs volt, bántani sem akart senkit sem. kedves és jó volt az emberekhez világéletében.
-apám, én nagyon sok embert bántottam meg eddig, többségüket, bevallom saját akaratomból, de most változtatni akarok ezen a szokásomon, kérlek, segíts, hogyan tehetném ezt meg.
mire az apa elgondolkozott, rágyújtott a pipájára, majd azt mondta a fiúnak:
-nézd, fiam, van ez a terasz itt, ahol ülök. aztán van ennek a terasznak egy oszlopa, amire föltekerednek a rózsák. azt mondom én neked, hogyha megbántasz valakit, akkor verj ebbe az oszlopba egy szöget, de jól ám, legalább annyira, amennyire megbántottad azt az embert.
meg is fogadta a fiú a tanácsot. minden egyes bántó mondat, szó, gesztus, sírásra torzult arc, ökölbe szorult tenyér után ütött egy-egy szöget az oszlopba, kíméletlenül, úgy, ahogy bántotta társait, vagy akár idegeneket is.
telt, múlt az idő, a fiú elhatározása mélyebb gyökeret eresztett, és bizony látta, ha máshol nem is, de legalább az oszlopon, mennyi embert bánt, mennyi keserűséget, rossz napot okoz, és ezek a szögek eleinte az évekkel, majd a hónapokkal, hetekkel és napokkal is ritkultak, mígnem már nagyon régen nem vert be az oszlopba egyetlen egy szöget sem. akkor újra odaállt az apja elé.
-nézd, apám! már két éve nem vertem be egyetlen újabb szöget sem. most már letettem arról, hogy bántsam az embereket.
megnézte az apja, és azon az oszlopon bizony nem nagyon talált egy-két szabad centimétert, ahova ne lettek volna szögek ágyazódva.
-no mármost - kezdte az apja a teraszra helyezett hintaszékbe telepedve, pipázva. - ha tényleg komolyan gondoltad, amit akkor mondtál nekem, akkor még egy feladatod hátra van. nem elég, hogy nem bántod az embereket, ki is kell egyenlítened a mérleget: segíts nekik a legjobb tudásod szerint. ha valakinek az arcán hálás mosolyt látsz, akkor húzz ki egy szeget az oszlopból.
a fiú ezt a tanácsot is megfogadta.
nem volt elég csupán segítenie másokon: jól kellett segítenie másokon. eleinte nem tudta a fiú hogyan kell, de eszes volt ő, nem kell félteni, végül mégiscsak belejött.
az a nap is elérkezett egyszer, bizony, mikor már nem volt mit kihúzkodnia, viszont még mindig segített az embereken. akkor odaállt újból az apja elé.
-apám! meggyógyultam! már nincs mit kihúzzak az oszlopból és az emberek megsegítése nagyobb örömmel tölt el, mint annak előtte, mikor bántottam őket.
az apja bólogatott, rágyújtott a pipájára, aztán odavezette a fiút az oszlophoz, és rámutatott.
-mit látsz, édes fiam?
-lyukakat édesapám... |
