egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy váza.
nemzetiségét tekintve ezt a vázát speciel kínában készítették a mesterei, merthogy abból kettő is akadt rögtön, az egyik, aki a formáját tervezte, egy kínosan aprólékos gonddal dolgozó semmiképpen sem fazekasnak nevezendő kézműves munkás és egy másik, aki festette, egy szeszélyes, szenvedélyes festőművész.
ez a váza, alighogy elkészült egy pincébe került, mivel nem kellett senkinek az a kaotika, amit ő képviselt.
vázánkon ábrázolt összevissza rendezett (illetve inkább összevissza rendezetlen) formák (virágok és színes vonalak), taszították az akkoriban élő népeket, féltek, ha ezt a vázát kirakják a nappaliba, szobájuk díszeként, akkor részt vállalnak - és ezzel együtt felelősséget - az amúgy is hanyatlófélben lévő közerkölcs tovább hanyatlódásában. e helyett a konzervatív, rétet, vagy fát ábrázoló vázákat illesztették a házuk, kunyhójuk középponjába, melyek sajnálatos módon az egyre és egyre termelődő újabb és újabb nemzedékeknek köszönhetően összetörtek, elvesztek, elkallódtak, vagy csupán beszippantotta őket az a bizonyos tér-idő kontinuum, mely később a kínai vázák eltüntetéséről áttért a fél pár zoknik, a kulcscsomók és a gázszámlák eltüntetésére.
node egy svédcsavarral térjünk vissza ama bizonyos kínai vázához, mely jó ideig (évszázadokig vagy talán évezredekig is) ott dekkolt az elfeledett pincében régi idők nagy bölcsei elfeledett kéziratainak társaságában.
egy szép napos délelőttön, mikor az elfogadott és konzervatív vázák hamvait is felszippantotta a téridő, egy feltörekvő nemzedék régészeknek nevezett földtúrói felfedezték ama elfeledett pincét, ahol ez a váza rejtőzött, csodák csodájára szinte teljes épségben.
szinte teljes épségben, mivel két igen fontos változáson is átesett a végtelen várakozásban. részint leesett róla a készítői nevével fémjelzett igen alacsony árat megjelölő cédulácska, részint elnyelte azoknak a bizonyos igen régi idők nagy bölcseinek a gondolatait és így - a maga módján persze - elkezdett gondolkodni.
a régészek megálltak a döbbenetnyi csendben, mikor meglátták, mivel ez a váza volt a legrégebbi, amit eddig találtak. úgy gondolták, abban az időben ez a váza képviselte a szokványos, sőt követendő ízlést, nem is sejtve közben mekkorát tévedtek.
később, mikor a váza átrepülte az óceánt egy puha hablabdacsokkal teli ládában, majd légmentesen lezárt üvegbúra alá került a világ egyik legnagyobb, leggazdagabb, leglátogatottabb múzeumában, a mű,kedvelők és a mű.vészek áhítattal vegyes megértéssel bólogattak előtte, hogy lám, az emberek már akkor is mennyire értettek a széphez, jóhoz, lám a történelem kerekeit nem hiába nevezik keréknek, hiszen körbe-körbe forog: az akkori művészet milyen nagyon hasonlít a mostanihoz.
persze a váza megpróbált velük kommunikálni, de a múzeumba járó emberek nem voltak eléggé kifinomultak ahhoz, hogy felfogjanak bármit is a váza mondanivalójából. pedig annyi, de annyi mondanivalója lett volna.
egy napon rajzmű,vészek érkeztek, akik lerajzolták a vázát. a váza megmondhatta volna nekik, hogy semmi értelme, mivel ő - ha durván fogalmazva is, de - csak egy elfuserált korcs.
aztán egy másik napon fotósok érkeztek, de a váza közölnivalóját elhessegették a fülüktől, mint egy bántóan zümmögő legyet.
a váza tehát eleinte próbálkozott a kommunikációval, aztán unatkozott, néha számolgatta a pénzt, amennyit fizettek érte - persze csak "fejben" számolgatott -, mennyit kaphat naponta, óránként, percenként, másodpercenként; mennyit költenek ebből a múzeum igazgatói üvegfényező szerre, pormentesítőre, légmentesítőre, klímára, egyszóval a kényelmére.
majd amikor ez is végképp elunta, elkezdte figyelni az előtte elhaladó, meg-megálló embereket, a párbeszédeiket, a gondolataikat. először felületesen, majd egyre mélyrehatóbban.
végül a magáévá tette, megtanulta azt, amit már egyébként is tudott, ami a molekuláiba ivódott a hosszú évek során, az ősi bölcseleteket arról, hogy a történelem és az emberi természet valóban mennyire kerek...
(és itt akár be is fejezhetném az írást, de mivel nem vagyok egy irodalmárarc, ezért csakazértse hagyom abba, a fene egye meg, nem a tanulság miatt írok, hanem mert ez van és kész!)
ezzel párhuzamosan újra megpróbálkozott a kommunikációval, egyre újabb technikákat fejlesztve ki, mígnem egy egészen másik szép napos délelőttön érkezett hozzá néhány tudós, akik a váza körüli légvibráció okozta porszemcse-mintákat elemezték bonyolult műszerekkel.
sok ideig vizsgálták, sok mindenre rájöttek, csak arra nem, hogy a váza okozza ezt, és mit akar mondani, mert egy rég kihalt szimbólumrendszer által próbált meg nekik üzenni.
az egyik tudós (némileg autista) alig ötéves fia azonban beszökött a vázaterembe valamelyik ebédidőben, mikor egyikükre se vigyázott senki, és a váza végre átadhatta felgyülemlett tudását a kisfiúnak, aki a nyelveken túli nyelvet tökéletesen megértette, mert még nem fertőzték meg az elméjét modern tudományokkal: képzőművészettel, nyelvtannal, matematikával.
nem sokkal később a kisfiút, a vázát, a múzeumot, az egész várost elpusztította egy sajnálatos véletlen: egy tökéletlenül biztosított kísérleti hidrogénbomba.
|
