Veronka néni nemrég töltötte be a nyolcvanat. Lassan mozgott már a keze is, lába is, pedig sebesen járt gondolatban, mint Marika, aki húsz évvel fiatalabb volt nála. Marika két házzal odébb lakott, mióta meghalt a férje, ő is egyedül maradt, szívesen segített az öregeknek. Szerette Veronka nénit is Józsi bácsit is. Marika úgy érezte, szűz anyácska adott neki is egy lehetőséget, hogy gondoskodhasson az öregekről, ha már egyszer neki árvaként kellett felnőnie. Veronka néni sokat sírdogált a fia után, de büszke volt rá nagyon. Mindig magánál hordott egy fényképet a köténye zsebében Karcsiról, meg a családjáról, amint állnak a nagy vöröstéglás épület előtt.

A faluban híre ment, hogy Karcsiék hazajöttek Amerikából. Rögtön sugdolózni kezdtek az emberek: a szülői ház már nem elég jó Tálas Karcsinak, panzióba lakik a feleségével. Azért titkon reménykedni kezdtek, valami kis adomány jut mindenkinek a faluban ebből a csuda nagy gazdagságból. A plébános még tegnap szólt Veronka néninek, hogy majd délután benézne egy órácskára, ha nem zavar. A szomszédban is kinyitották a tiszta szobát, talán mégiscsak sikerül Karcsiékat megvendégelni egy kis időre.

Józsi bácsit a húsleves illata keltette fel.
- Csak nem megérkeztek már? –kérdezte ijedten, és olyan bánatos képet vágott hozzá, mint aki lemaradt a csodáról.
- Csak feküdjön nyugodtan Józsi bácsi –ugrott az ágy mellé Marika. - Tegnapelőtt még negyven fokos láza volt, adjon hálát a szűz anyácskának, amiért megengedte, hogy lássa a fiát.
Józsi bácsi engedelmesen visszafeküdt, de mikor Marika eltűnt a konyhában, csendben feltápászkodott, magára vette a zakóját, aztán a botjára támaszkodva kiszökött az udvarra. Két órán keresztül csak állt, és várta, hogy kinyíljon a kapu. Veronka néni meg csak nézte aggódva, de nem szólt semmit. Tudta jól, megmakacsolta magát az öreg. Eleget várt, hogy újra lássa a fiát, tovább egy percet sem bír nyugton maradni az ágyban.
Már elmúlt dél, az asztal terítve, a csigatészta vidáman úszkált a nagy tálban, de mindhiába. Veronka néni, kiült a székre, onnan figyelte a párját.
- Gyere! Ülj ide mellém! Úgysem jönnek hamarabb, mint ahogy ideérnek.
Józsi bácsi nem szólt egy szót se, de a szemét le nem vette a zöld kapuról. Marika bent megigazította az ágyat, a mosdótál mellé új szappant tett, mikor megállt a kocsi a ház előtt. Józsi bácsi szinte szoborrá merevedett, Marika ahogy ránézett, attól félt, megint felszökik a láza. Veronka néni olyan fürgén sietett kaput nyitni, hogy Marika arra gondolt, ha nem a saját szemével látja, bizony nem hiszi, hogy ez az asszony még így tud szaladni.

- Édesanyám! –futott Karcsi szélesre tárt karokkal az anyja felé.
Mögötte Klárika videokamerával minden pillanatot megörökített.
- Csókolom, anyuka – szólt oda a kamera mögül.
Józsi bácsi meg csak állt, várta, hogy végre vele is megtörténjen a csoda, és megölelhesse a fiát, aki most jött haza Amerikából. Érezte, hogy a könny, már szökik a szeméből. Elővette a zsebkendőjét, amit Veronka készített a zakója zsebébe, Frissen vasalt, kockás zsebkendő volt.
- Fiam! – ölelte meg Karcsit, és hosszan belenézett a kamerába. Hiába, no! Megváltozott a világ, ő nem ért ehhez, de nem akarta elrontani Klárika örömét.
- Jöjjenek beljebb! – szólt Marika. –Kihűl a leves.
- Nem vagyunk éhesek – hárította el Klári az invitálást. – Mindenhol étellel kínálnak, ki bír ilyen sokat enni!
- Na, azért csak kóstolják meg! Reggel vágtuk a tyúkot.
- Marika segített nekem –szabadkozott Veronka néni. -Tegnapelőtt is ő borogatta apádat, mikor negyvenfokos lázban feküdt.
- No, lám! Édesapámnak ilyen magas volt a láza tegnapelőtt? Éppen akkor voltunk Madjugoréban, imádkoztunk a szűz anyához érte is! Úgy látszik meghallgatta az imánkat!
- Bizony fiam! Nézd meg apádat! Úgy ragyog a szeme, mintha sose lett volna beteg.
Józsi bácsi csak mosolygott. Nem nagyon értette miről beszélnek, a hallása már régóta megromlott. Megszokta, hogy csak figyelje az embereket.
- Nézze édesapám, mit hoztam magának! –szólt Karcsi.
Előszedte a nagy táskát, és egy kis dobozt nyújtott át az öregnek.
- Nagyothalló készülék! Így ni! Majd hallhat mindent, amit beszélünk! –és azzal az öreg fülébe helyezte a dugókat, a szerkezet másik részét, meg a zsebébe rakta.
- Ezen állíthatja a hangerőt.
Józsi bácsi zavartan leült egy székre.
Igyekezett úgy tenni, mintha mindig is erre vágyott volna. Túlságosan is igyekezett.
- Muzsikálnak a fejemben –mondta nevetve.
A vendégek végre asztalhoz ültek, Marika mint valami pincér sürgött-forgott, hogy kiszolgálja őket. Józsi bácsi nem bírta sokáig, kiszedte füléből a dugókat, és megkérdezte, amit nagyon akart
- Aztán abból a fájdalomcsillapítóból hoztál-e?
- Hoztam, édesapám! Hoztam –felelte szomorúan Karcsi. Felállt és kezébe nyomta az öregnek az öt doboz fájdalomcsillapítót. – Naponta csak kettőt lehet bevenni belőle. Fél évig kitart ez az öt doboz, aztán majd küldök postán.

Éppen a kávét itták, mikor megérkezett a plébános!
- No, hát meséljetek! –ült az asztalhoz.
- Nem nagyon van mit mesélni! Kint sincs kolbászból a kerítés! Ott is meg kell dolgozni mindenért.
- Azért csak könnyebb egy kicsit, ha ott maradtatok.
- Könnyebb is, meg nehezebb is. Más ott az élet.
- Ez már csak így van –sóhajtott a plébános, de azért megkérte Karcsit nézze meg a plébániát, hátha egy kis adománnyal segítené tudná, hogy az oltárt végre rendbe hozzák.
Klárika dühösen pillantott Karcsira.
- Ne aggódj! - súgta a férje a fülébe. –Nem adok többet, csak amennyit megbeszéltünk. Mikor aztán Karcsi a kapu felé indult, Józsi bácsi riadtan állt fel a székéből.
- Már el is mész, fiam?
- Visszajövök még édesapám.
Az öreg mélyen a szemébe nézett, aztán megkérdezte:
- De ugye nem csapsz be?
Mikor Karcsiék elmentek a plébánossal Józsi bácsi visszafeküdt az ágyba. Az élet elfáradt benne. Bevett a fájdalomcsillapítóból egy szemet, magához szorította a dobozt, eligazította magán a takarót.
- Visszajön még. Azt mondta, vissza jön –sóhajtott elégedetten, és fáradtan lecsukta a szemét, hogy ne zavarja a délutáni fény a pihenésben.