Régóta nem tudok verset írni. Copfos éveim fonatából kihullott a masni, rég elveszett. Utána kapni nem volt erőm s lettem álomszegett. Nehéz a levegőm.
Eddigi életemben elnyomtam magamban minden ritmust és formát, gyanakvó szürkeségbe taszítottam minden élvet, érvet, hogy ne „lássam meg a szépet”. Tudom, nem érted. Átszitáltam szívem rostáján a lisztet … és életet, kenyeret sütöttem ugyan eleget de… milyen szépen őrzi az emlékezet minden búzából kikelt, kalászos falatját.
Neveltem gyereket. – Három gyönyörű sorsosom mellett virraszthatok… de eltorzult páros életem csupasz kőfalára csak sarat mocskoltunk… és tejet.
Elástam a könyveimet, az emlékeimet. Összeszennyeztem minden, kacajra hívó hitben kiszirmosult, megszentelt színemet, s lesütöttem a szemem a rám csodálkozók előtt.
Az idei Húsvét is meglopott. Halállal öntözött tavaszt hozott, holott festettem neki piros tojást. Most sírva csókolom apám elhamvadt por-kezén munkába fáradt keserveit, szemében az aggódás imámba hulló fényeit.
Anyám haragvó átkait megbocsátva, örökre tisztítótűzbe vágva, ma féltve simítom kedves ráncait, ölébe csuklott magánya rám pirít.
Keresem a homokvárakba rejtett, a lebénult lábakon járó gyermek perceit, amit az "aranykocka" marcipános nyála ízesít. Utamon elkísért sok krízis, és a paralízis. … A csinos égre rábotlott a Hold, inas kezében fehér bot vagyok. Köszöntjük a fényt, amit mások Napja szór, de a reményt dédelgetve, némán, leereszkedve egy sugaras létrán együtt polcoljuk fejünk alá, elrendezgetve, mint régen, s ráigazítva szépen százezer csillagot.
Álmaim gyászágyán sírva szunnyadok, míg keresztes pókjaim át- meg átszövik szívem baldachinját, de vérem kabinját tágítják már kincses szavaitok.
|