A halál is csak az élet része,
s te az életem voltál,
hát részem a halál.
Emlékszel?
Mindig azt hittem,
jobban nem szerethetsz,
de elég volt, ha
csak megkérdezted:
Szeretsz még?
S valami furcsa melegség
áradt bennem szét,
Hogy –igen!
most ezért a kérdésért
megint jobban,
mint az előző pillanatban.
Ha fájnia kell, hát fájjon, már nem kapálózom, a fájdalomnak adom magam egészen, ahogy neked adtam rég. A fájdalom szeretője lettem.
"Csak szoríts magadhoz, szép Kedvesem!
Csak szorítsd a szívemet, hogy érezzem!"
S figyelem kéjesen, ahogy
végig csókol szenvedélyesen.
Emlékszel?
A lány lentről felfelé nézett…
Azt mondta többé nem szerethet,
kihalt belőle a szeretetet.
Én tudtam: magának akar.
Azt mondtad ostoba dolog,
a kezén mégis új gyűrű ragyog.
Fájdalom nélkül nincs élet
Fájdalom nélkül semmit sem érek
Hisz akkor nem is élek!
A szerelem élni tanít,
Hej most élek!
Élek igazán!
Csak szoríts magadhoz, szép Kedvesem!
Csak szorítsd a szívemet, hogy érezzem!
A fájdalom a barátom, mint a kisrókának a sötétség. Szerető, s barát is egyben. Aki fél a fájdalomtól az élettől fél. S veled beleszerettem az életbe, hát most beleszeretek a fájdalomba is! Mi voltunk az élet. Mi voltunk a szeretet. Már csak én vagyok.
Emlékszel?
Mosolyomat szádba bújtattam,
hogy nyarat idézzen tél helyett,
kabátgombolós hideg napokon
válladra terítettem lelkemet.
És kesztyűt csókoltam ujjaidra,
mikor körbe táncoltak fagyos szelek.
Lábnyomommal írtam a hóba,
hogy az őzek is tudják:
mennyire szeretlek.
Ébredj fel végre, a történetnek vége!
Nem kellesz, nem kellesz, nem kellesz már! Szerettél? Ugyan már! Csak magadból bolondot csináltál.
Nincs szeretet a szerelemben, a szív az ész helye, csak én maradtam neked, jöjj! Bújj ide. Érzed ahogy fogy a levegő… Repülhetsz újra velem! Szoríts magadhoz szép Kedvesem!
- Várj még! Csak látni akarom az arcodat!
Már betakarhat a fehér hó…
Most jó! Most nagyon jó.
|