Kínálod magad vörösen-izzón,
lelket rabolsz és gúzsba kötsz,
Nem törődsz érzésekkel, hisz
nálad papír-áru a szellem.
Az élet üres semmi nélküled -
vízhangzik szavaid súlya,
S hiszi vakon a balga nép, hogy
mennyekbe vezető utat tapos.
Szerelem vagy te? - kérdem,
Tanaid hamisan szállnak fenn,
s vállamra nehezedik mindaz,
mit tőled kaptam.
Valódi érzés, mint mágnes,
vonzaná szívem szívedhez,
S nem kiáltana fájdalmat, ha
kakas jelzi a reggelt.
De jaj - hasít a hang, az érces,
hajnalt jelez a tollas-tarajos,
Elektron futkos parányi pályán,
mégis megannyi fájdalom...
Nem! Nem vagy te igaz szerelem,
ürességed elárul előttem,
Eldobom hát magamtól őt,
s volt-nincs, kedvesem.
Nem tudom mi történt,
a fájdalom maradt, mint hű barát,
Sosem-volt szerelmet összetéptem,
mégis, a parányi elektron körbe jár.
Ezüst kripta épül szívemben,
a fejfára véremmel írom fel:
Te voltál az, szerelem,
és én mégis száműztelek!