Alkonyodik. Csak galambok ülnek a síró kereszten.
látod a fényben fölemelkedni az alvó arcot, amely megmerült a szürkület vizében, az égen csak augusztusvégi hullócsillagok, most nincs kéz, mely kinyitná az ajtót s ablakot az elejtett szavakra, nincs semmi más, csak ami volt, súlyos tárgy benned az egyedüllét, a tehetetlen remény, s mivé válik majd az emlék, s mivé leszünk majd magunk - még az árnyék sem látszik át, csak a morajló hangok a falakban, házadat elhagytad, nem felelsz, mint aki sosem volt
halott évek üledékén lépkedek, még nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest, nem mi vagyunk a fénykép a falon, a régi házban táncol csak a szél, s te tovább tántorogsz, útjelzök, elöre, hátra botladozva, most megváltás lenne benned a csend, a térdeplö homály, de csak vagy, mint aki koromsötét szobában ébred, botorkálsz az elhagyott kerítések között, ajtót keresel, mit régen befalaztak
hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket, nem érhetem őket utol
nem, akikhez nem vezet út
|