Elmentél... Némán , mosolyogva, megpihenve a Halál puha oltárán.
Elmentél... Űrt hagytál bennem , kétségeket, fájdalmas reményt.
Elmentél... S válaszok nélkül, csak bolyongok az Élet végtelen mezsgyéjén.
HIÁNYZOL
Míg velem voltál természetes volt, hogy vagy....
S most, hogy már nincs kinek mondanom Anya,... csak a FÁJDALOM marad.
Míg éltél sokszor s sokat szenvedtél zsarnok gyermekedtől.
Mert követeltem, sértettelek, vétkeztem ellened, szavak s tettek gyilkos erejével.
LEBORULOK SZERETŐ LÉNYED ELŐTT,
ÍGY KÉRLEK:
BOCSÁSS MEG! BOCSÁSS MEG, SZERETŐ ANYÁM!
Anya lettem...
S gyermekem néha bánt mint hajdan én Téged.
MÁR tudom...
MÁR ismerem a lélek kínját ha gyermekszó éles tőre húsomba vág.
MÁR tapasztaltam az aggódás kötelének szorító fájdalmát, melyet a féltés húz egyre szorosabbra..
MÁR megértettem , hogy mit jelent a féltő szeretet, mely gyermek szemmel csak önző tiltások sora.
MOND, MEGBOCSÁTOD NEKEM?
Megbocsátod a sok átsírt éjszakát, a magányt, az ideges tehetetlenséget és csalódást melyek tőlem fakadtak?
S TI ANYÁK megbocsájtjátok gyermeketek bűneit melyek izzó parázsként sütik lelketek?
ÉN MEGBOCSÁTOK, drága anyám.
Megbocsátom mit ellenem tettél.
Láttalak ital gőzétől mámorosan otthonunk mocskában feküdve.
Hallottam hangod, mely mondja takarodj, vissza sose gyere!
Éreztem néma gyűlöleted, mert nem azt tettem mit elvársz, s szeretsz.
Gyermekkorom gyakori emlékei ezek...
DE LÁTTALAK BETEGEN...
S összefacsarodott a szívem!
Már nem számított ami volt, csak az, hogy újra nevess.
Szerettem volna végzeted elvenni, hogy szenvedjek én s te újra járj és élj.
Sorsod beteljesedett...
Rád azt mérte az Úr kegyetlen, hogy lassú kínok rágják testedet, s kívánd a megváltó halált szüntelen.
De velem jobban elbánt a Teremtő, mert élni hagy, hogy emlékezzem.
Sötét éjszakák kegyetlen vendége az álom, s újra és újra látom fájdalomtól eltorzult arcod könyörgő tekintetetét.
Látlak paplan rejtekén, hallom nyöszörgő kínod.
Látom, mint tükör előtt állva fésű szaggatja hajad, amíg csak a kopasz fejbőröd nem marad.
S lelkem máig görnyed néma sikolyod alatt.
Nem panaszkodtál, érzéseidnek hangot sosem adtál. Csak tűrtél némán, s mosolyogtál, ha bírtál.
De eljött az időd, s kórházba mentél, hogy végre a szenvedés elváljon tőled.
Néztem lassú léptedet, s tudtam utolsó utad lesz.
Ez a múlt, mely szerves része lett éltem minden percének.
GYERMEKEK, KÉRLEK FIGYELJETEK!
SZAVAM TALÁLJON VÉGRE NYITOTT FÜLEKRE,
BEFOGADÓ ÉRZŐ SZÍVEKRE
Anya egyetlenegy adatik.
Talán iszik, ver, szóval s tettel tipor, megalázón elhajít.
Mi elhagyjuk őket, megvetve gyűlöljük ki életet adott.
Míg mellettünk van nem tudjuk milyen ha már nincs....
DE VÁLTOZTATHATUNK!
Álljunk meg végre, s nézzünk a mélybe, lássuk meg a valót.
Merd kérdezni, hogy miért, s hogyan tovább!? Merj mellé állni, felkarolni, kezét fogni, s mint egy beteg gyermeket gyógyítani, ápolni.
Hisz Ő is ember!... mint Te vagy Én, gyarló s tökéletlen lény.
Mert ítélkezni nincs jogod. Te sem vagy különb, ugye tudod?!
Gyermekként ha elestél... fel ki segített? Te tudod a legjobban, hogy anyád, legyen bár nevelő vagy édes, melleted állt, segített s féltett.
MOST RAJTAD A SOR!
Állj elibe! Mond, hogy ANYÁM SZERETLEK, ÉN őRKÖDÖM FELETTED!!
Legyen ez írásom utolsó szava, hangozzék köszöntő e jeles napra!
Szóljon a szeretetről, mely bennünk fakad,
Szóljon a fájdalomról mely velünk marad.
Szóljon arról, hogy anyánk szeret,
S arról, hogy szeretni nekünk is lehet.
S ha életünk fájdalommal teli,
S ha lelkünk a békét nem leli...
Tudjuk azt, hogy van valaki
Ki értünk él s aggódik.
Mert a szemében Te vagy a tökély
Bármit teszel, mindíg megért.
De szóljon arról, hogy te is megérted
Mellete állsz, óvod, és segíted
Mert egyek vagytok Ő és Te
Szóljon szavam a szívekhez! |
