Látom magam, mint őszülő gyermek Hamvas mezők bús világát járván, Hol a csillagon át múlt lelkek figyelnek, Látom, mint könnyez a szív árván, S várnak könnyeire végtelen mély vermek, Foszlott emlékeit pusztítja járvány, Gyönge, mint teste az aethernek, Az égről figyeli egy tovatűnt szivárvány.
S mint véres könnyel megtelt vermek, Úgy lakik jól énvelem a magány, S a salak bennem dideregve dermed, Mint egyetlen falevél egy hófödte fa ágán. S én, mint százhúszéves, most született gyermek, Ülök e ledöfött, holt vágyak világán, S hiába hívnak Pálnak, vagy Péternek, Ha százhúsz év után nem emlékeznek rám...
|