Mikor a szívek dobbanását befedi a csend,

az ég kékjét lassan maró savként

sötétlő szürkévé savanyítja a homály,

valami édes-kénes érzés simítja a lelkem.

Honnan jössz te, fáradt árnyék

megsimogatni az énem minden este?

A tarkómhoz csattanó suttogás

ringatja el nekem az éjszakát.

Pihenünk, én és a mindenség. Csak az

agyam surran gondolatról-gondolatra,

és kínlódó lázban ég,

miközben fáradt csontomban búsul a velő.