Hullámzik minden már, mint viharban a tenger, hullámzik előttem dupla-ezer ember, folyik a kép, folyik össze, ahol vagyok,s homály ragyog. Ajtókon zörgetve szédelgek a friss ligetem felé, majd a filmet szinte pergetve lépek egy téves ajtó elé, mely mögött hunyorgó tél mosolyog, s a hunyorgó hó bocsánatát kérve mosolygok a folyosóra érve, hol már nem vakít fény, s feltámad a vérző remény, mikor beérek a szigetbe. Arcomra kristályos víz csordul, pereg le, mint minden perc most. Tükörbe nézek, nem látom magam, csak a hátam. Ki vagyok? Arra ébred szunnyadó értelmem, már nem is tudom, való volt e a téllel való találkozás, vagy csak álom volt e friss tavaszi hajnalban. Álomkép összefolyva, arcomat elmosva, pórázrakötött óramutató fordul körbe kört leírva, rab vagyok a kör vonalán sírva, az óra a börtönöm, mely után sírba emelkedik a vágy, lágy, meleg ágy tövébe bújva, s a remény gyászdalát zengve, fújva, rab vagyok az idő börtönében, képtelen vagyok kitörni a kört leíró pályámról, ugyanoda érkezek vissza, én vagyok a mutató az órán, mely a talaj sarát issza, salak vagyok, hiába arany a bőröm, ha lekaparja a szél, salak tör felszínre... Hullámzó percek tengere, én lettem az álom embere, álomvirág, hervadt álomvirág lettem...