A sötét éjek árnya átsuhan a légen A rettegés zongoráz a gyötört szíven,véren Átok most a látás, A sötétség az égen.
Egy léleklámpás vezet baljós kripták mélyén, Hol tündelángok lobognak a halott ösvény szélén, Halálsóhaj kél, a síri csendet veré, Beburkol az iszonyat, mely lelkemig is elér.
Síri hangok szólnak, halott szüzek sírnak, Halottsápadt arcon vérkönnyek csorognak, Foszlott ujjú kezek ruhámba markolnak, De tovább maradásra a démonok sem bírnak.
Felködlik előttem a holt ösvénynek vége, Magam mögött hagyva a gonosz temetője, A rettegés szívemről kezd elmúlni végre, De megláttam a jelt, hogy felnéztem az égre.
A leggyilkosabb rettenet átsöpör a szíven, Mikor a Vérvörös Hold felködlik az égen, S ha a kárhozat démona életben lel téged, A pokolba taszít az öröklét nevében.
Megláttam a jelet, hogy felnéztem az égre, A Vérvörös Hold ragyogott, megfagyott a vérem, Majd vérfarkasok dala hangzott fel mögöttem, Futottam az életemért, mint soha azelőtt nem.
Körülvesznek farkasok szörnyű ordítással, Tőlük zeng az erdő, egy síri szerenáddal, Félholt szívem most már darabokra törött, S bolygó lelkem kószálni fog az évezredek között. |