Gondoltam: én is írok az őszről egy verset,
hisz’ annyian oly szépeket írtak már róla;
íme: lúdtollammal máris harmadik sorát rovom
egy merített, de keretlenűl préselt papiruszon,
de fránya tollam rajta mégis csak úgy serceg,
mint fázós ölem deres hajában a bolha.

Ám miről írjak? Hol leljek látvány-inspirációra?
E papírra milyen színeket, illatokat fessek?
Nem találok én az őszben szépséget, semmilyet!
Vagy vegyem azt a vézna berkenye fácskát, ott lent
a parkban? A szemérmetlen! Szoknyája hull alája…
Aj! A nappal: óarany, az éjszaka: ében,
s mindben olyanok a színek, mint halála
előtti napon egy tüdőbeteg köpetében.

Vagy talán most az elmúlásra illenék
gondolnom? De hol találok ehhez rímet,
amikor lassan, bánatosan leveszi ingét? - -
Amúgy, az elmúlásra én csak akkor gondolok,
ha ölemben egy ötvenen túli nőt ringathatok,
kinek teste csupa hervadás és göröngy,
kinek melle hegyén ázott az árpagyöngy

s ami körülveszi, az is oly fátyolos-barna,
mint a kutyám szeme epilepsziás rohamában…
Nem beszélve szemérme kényelmetlen szárazságáról
a behatolás pillanatában.
Ilyen szárazon esik le a levél is a fáról.
Ilyen hát az ősz; és a fasor: az Allee.
Na de barátom, ki nem szarja le?!