I.
Mint megfáradt vándor, miközben lerúgja kopott bakancsát, szeme a távolba réved, s gondolatban újra járja az útját: Így tekintek én is vissza, a lassan köddé váló múltba, s emlékeim alvó tűzhányója most újra robban tudatomba. Először mint a mozaikok, csak részét mutatják a képnek, majd a részből összeáll az egész és mindent, mindent újraélek !
Gyermek vagyok megint és a hintában vidáman kacagok, Édesanyám karja egyenletesen lendít: Jajj de boldog vagyok ! Villanás új kép: Kék köpenyemben a pad fölé görnyedek, olvasok, vállam remeg, hogy ne hibázzak, újjammal sort vezetek. Most nyár van és monogrammom az előbb karcolta nagyapám, egy ifjú tölgy törzsébe, s büszkén vetem magam ölébe: Ez a fám !
Pislogó csillag fénye gyermekkorom, életem űrjében, s tiszta, mint az anyaföldből feltörő forrás, szomjoltó hűsében. De az idő tovahalad, lesz forrásból sebes kis patak, s ahogy duzzad széles folyóvá, gyűjti a sok szemetet és sarat: önzés, árulás, hazugság, gyarló bűnök és hiú vágyak, mind sodródnak velünk, s minél több, fizetünk majd annál nyagyobb árat.
II.
Ó jajj a végzetem! Kimondani ezt mennyire szeretem: Szerelem! Szerelem! Pedig ahányszor szerelmes voltam, mindannyiszor csalódtam. Csalódtam, csalódtam... Voltam bizony befagyva, könnyeimmel küszködve, elhagyva. Elhagyva, elhagyva... Játszottam sármos szeretőt, bódult életművészt, merengőt. Merengőt, merengőt... Itt egy őszi kép: Bóbitát csókoltam, adtam az őszintét. Őszintét, őszintét... Én mindenkit megkapok, csak azt nem, akit nagyon akarok. Akarok, akarok... A szívem kedvest nem talál, előbb éri utol a halál. A halál, a halál... Talán egy másik élet, majd akkor megkapom amit kérek. Élet, élet... Ó jajj, a végzetem! Kimondani ezt mennyire szeretem: Szerelem...szerelem...
III.
S az egész életem: szenvedés, boldogság mérlegen.
Öröm, bánat, csók, pofon és gondolat, bűnös világ, gyarló emberhadak.
Mennyei álom, poklok kínja, földi hívság, ki ahogy bírja, minden, minden meg van írva.
2004.02.24. |