Szinte nincs nap, hogy ne jutna eszembe egy-egy sorod. A minap is épp Pesten jártam, s a Kossuth tér felé vitt az utam. Siettem, de azért feléd pillantottam. Hideg külső, forró szívet takar –viccelődtem magamban, de azért titkon abban bíztam, hogy a lelked mégis velünk van valamiképp. Talán éppen ott, ahová azt a szobrot tették.

1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Emlékszem, mikor gyerek voltam, mindig kéknek képzeltem a Dunát. Messze laktunk Pesttől, már nagyobb voltam, mikor először megpillantottam a nagy folyót. Csak zavarosnak láttam, és csak mikor tőled hallottam, akkor gondolkodtam el rajta: mennyi víz folyt le és mióta. Igazad lehet. Bölcs is a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

Látod, az árvák nem ismerik a ringatás örömét! Te egy életen át szenvedted a hiányát, mert szeretted a mamát, aki „ringatott, mesélt”, és „mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

Szobából nézve szeretem az esőt, mert jó illatú lesz a föld. Azt sem bánom, ha egykedvü, örök módra hull, csak legyen nálam az ernyőm. Neked biztosan nem volt ernyőd. Hideg lehetett. És a hidegben könnyen megfakul a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

Mennyi mindent tudsz te az anyákról! És mennyi mindent a gyerekekről. Olyan jó lenne mindig a gyermekre figyelni, de látod! Jól ki van ez találva. Egy gyereknek legtöbbször az is elég, ha ott játszhat az anyja ölén, és észre se veszi, hogy az másfele gondol.

2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Na, ezzel én is pontosan így vagyok! Százezer évig nézek valamit és nem is látom. De egyszer csak hirtelen kristálytisztán kirajzolódnak előttem a vonalak, és amit csak néztem, meglátom hirtelen. És akkor megértem, amit nem érthettem meg soha, mert nem láttam soha. Egy pillanat kell csak és előttem van válaszok egész sora, mit apám sem értett, és nagyapám csak sejteni vélt.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Ezért szeretnék írni! Mert nekem van időm kivárni, míg elém hozza az idő a pillanatot. Sejtjeimben hordozom a kérdést, és a választ csak így érhetem el. Sorsomba merülve. Mert nemcsak apám vérét hordozom magamban, de a történetét is. Ahogyan anyám sem szerethetett másképp, csak ahogy szeretett.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebbol vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Látod, én néha még mindig dühös vagyok apámra, amiért becsapott. De néha elképzelem, hogy úgy ölelik egymást, hogy fájjon az elmúlás. Mert ha mozdulok, én is velük mozdulok. Ebből vagyok –ez nem választás kérdése.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

„Az őssejtig vagyok minden ős”. Bennem van minden bánat, és bennem a félelem, hogy én sem leszek különb. De tudom: ezer év könyörög ereimben, hogy észre vegyem a pillanatot, mely látni tanít.

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

A múltnak vagyok én is adósa. De hálás a szívem, hogy ide születtem, hogy ezt a nyelvet beszélem. S bár kissé késve értettem meg, de megértettem: mit jelent rendezni közös dolgainkat, én is dolgozni szeretnék, hogy a harcot békévé oldja az emlékezés.

harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.