1981 (Nem 4!)

1981. április 4-én, a kisdobossá való avanzsálásom délutánján dőlt el végképp, hogy minden porcikámmal belehabarodtam a mellettem álló Berényi Ágiba.

Addig is heveny kézizzadással járt a puszta látvány, meg a szív is felugrott egészen a torokig, de az a délután tele volt meghamisíthatatlan jelekkel.

Az első mindjárt az volt, hogy bárcsak évfolyamtársak voltunk, úgy osztottak-szoroztak a rendezvény szervezői, hogy egymás mellett állhattuk végig az ünnepi műsort.

„Szövetségbe forrt…”

Együtt mosolyogtunk a hangosítást végző, néző, elszenvedő pedagógusokon, az emiatt versükbe belebakizó felsősökön, és kedvenc magyartanárunkon, aki a zászló felvonásakor „Vigyázz!” – ra szólította volna fel az egybegyűlteket, de az évek hosszú során már olyan rutinnal és sebességgel tette mindezt, hogy csak annyi volt hallható: „Gyász!”.

Aztán ott volt még az is, hogy ugyanaz a rendőr bácsi kötötte meg a nyakkendőnket, először persze az övét, majd az igazgató néni is ugyanebben a sorrendben puszilt végig mindenkit.

Tisztán emlékszem még a Berényi Ági hófehér kisdobos ingére, vállpánttal, amit egyébként kizárólag a budapesti Úttörő Áruházban lehetett beszerezni, és amit a rajparancsnokok rendre ellenőriztek.

Szőkésbarna haját copfba fogta, ami már akkor is nagy hatással volt rám, a sötétkék szoknyáról nem is beszélve, amely alól ki-kivillantak a kislányosan helyes térdek.

Mindehhez fehér bokazokni még, és az elmaradhatatlan műbőr szandál.

Úgy néztünk ki, mintha most jöttünk volna a „Hurrá nyaralunk!” – ból, de ettől még nagyon boldogok voltunk.

Én legalábbis.

Mer’ a Berényi Ági nem volt az a „visszajelző” típus, úgyhogy tipródtam magamban rendesen, hogy „akkor most miiiiii vaaaaan???”, de azon a délutánon, mikor vadiúj sípzsinórral és nyakkendővel felszerelve roptuk a táncot a napköziben, megszámlálhatatlan udvarlója közül engem választott.

Csoda. Mámor. Fellegek.

Úgy éreztem ezzel az akcióval életem végre révbe ért. Nincs több szorongás, nincs több kétség, a nő az enyém.

Lassan elkezdhetjük kitalálni a gyerekek nevét, persze előtte még meg kell kérnem az apjától a kezét…

Szóval a szokásos rutin.

Olyan boldog kilencéves voltam, olyan boldog.

Aztán valahogy viharfelhők kezdtek gyűlni az élet, amúgy kiegyensúlyozottan hullámzó tengere felett.

Igen mert a Berényi Ági, a nagy és emlékezetes közös táncunkra („Hegyek között, völgyek között…”) nem emlékezvén továbbra is kerülte a kommunikációt.

Biztos nekem kellett volna, hogy: ”Szia!” vagy valami, de olyan, olyan…na, nem tudom.

Verbális udvarlásom totális csődje után tollat és papírt ragadtam, és a szívem ritmusát vetettem a papírra, melyet legjobb barátnője juttatott a célszemélyhez, aki egyébként nagyon szimpatikus módon drukkolt nekünk, illetve az én sikeres szereplésemnek.

De a „penna” frontján is kudarc, kudarc, kudarc.

Nem jelzett vissza. Egyáltalán nem.

A folyosón meg mindig kétértelműen nézett.

(Ezt csak a nők tudják!)

Lelkiállapotom odáig fajult, hogy a tanári kar többször összeült megvitatni a kérdést,

mi lenne, ha áthelyeznének az ő osztályába?

Mégiscsak egy nyugodtlelkű, jó tanulóval gazdagodna az iskola!  

Aztán nem lett belőle semmi.

Bár kapcsolatunk csúcspontja (részemről), mégiscsak az volt, mikor évek múlva a nyári úttörőtáborban - tanárok lelkes hadának köszönhetően (!) - együtt osztottak be minket az éjszakai őrségre.

De itt sem történt semmi, leszámítva azt, hogy én egyfolytában beszéltem, ő viszont kitartóan hallgatott.

Nem mintha beszélt volna, ha én hallgatok.

Ez volt az a pont, mikor tökéletesen kikristályosodott elmém, és rájöttem:

„Hát én nem kellek ennek a nőnek!!!”

Valamiért nem.

Döntöttem: VÉGE!

Nadehátazért ez nem megy olyan könnyen. Tizenegy éves korban pláne!

Próbáltam a barátnőjébe beleszeretni. Nem ment. Kerültem az utcát, ahol lakott. Az sem.

Ha szünetben összefutottunk, „nem érdekelsz” arcot vágtam (nem mintha érdekelte volna), de lassan azért elhomályosodott, elmúlt, és ha újra láttam (nap, mint nap), nem tépte ki tőből ezt az izét, ezt a mellkasomban dobogót.

Na és persze az idő is dolgozott rendesen! 

Több mint húsz éve.

Nemrég a belvárosban sétáltam, mikor észrevettem.

Ketten hárman voltak, barátnők, beszélgettek.

Nem vacilláltam! Ráköszöntem!

De… a Berényi Ági ugyanúgy nézett rám, mint húsz éve.

Azzal az apró különbséggel, hogy most aztán tényleg fogalma sem volt, ki vagyok.

Ahogy akkoriban sem.

Tudod! Csak egy srác. A szomszéd osztályból…

A sorok írója itt jegyzi meg, hogy megtalálta a nőt, akivel élik az életet!

És jó!