Elmúlás
Sétánk során egy öreg pár csoszogott velünk szemben . Görbe bot kezükben, összekapaszkodva kéz a kézben. Támogatták egymást, óvatosan tipegve, arcukon mosoly, szemük a múltba révedve. Valamikor szép emberek voltak, arcukon az évek mély barázdát vontak. Sok éve még gyerekeik kísérték, Bearanyozva sok nappalt és estét.
Egy ideje már csak ketten maradtak, a gyerekek felnőttek, külföldre szakadtak.
Egy este a bácsi egyedül jött felém, könnyes volt a szeme, arcán a remény. Már talán közeleg az óra, mikor elindulhat a nagy útra párja után, csoszogva, sután.
Akkor már nem fáj semmi, ott nem kell fázni és szenvedni.
Egy hónapja, hogy az úton ő sem jön már. Hiába lesem, üres a látóhatár. Meghalt. Mondják, kik ismerték őt. Nyugszik már párjával virágok között.
Utam csendben hazafelé visz, Ők újra együtt vannak: Mint Philemon és Baucis.
|