Nem tüzes szekéren s nem az Égben;
gyalog járt Illés
mivelhogy: csillés
volt a bányában; tizennégy évesen.
Tíz és még fél órát tartott így az út;
egy nagy sipkába
ment a siktába
s hajnalban a hold szórt elébe hamut.
Ezerkilencszáz és harmincvalahányban:
ment, ment a gyermek
sírt a rengeteg
s a kék s a lila játszott a lábában.
Mer’ nem volt cipőcske; ez nem népmese,
mezítláb, de ment.
Az ághegyen, fent
kísérte őt a hold merev fém-szeme.
Erdőn ment s a mezőn ment, át a “rónán”.
Epreket evett
édes-meleget.
A csehi dombokon járt már kora délután.
S azután: tizenkét óra a mélyben.
Amikor feljött
sietve fürdött
s máris indult haza az éjszaka szenében.
Hiába! Nem ért haza. Gyakran megesett:
ott a határba
apja s bandája
kaszálták már a hajnalharmatos füvet.
Marokszedőnek, ha már ott volt, befogták,
így mikor indult
rövidebb lett az út
a bányáig. Elérte még a reggeli siktát.
Hát így! Ilyen volt Illés gyerekkora:
így élt az Illés
s Gyula, az Illyés
nem írta ezt meg! De nem ám, nem, soha!
S ki így kezdi életét, az már nem hiszi
Illés prófétát
se a Jézuskát,
bármerre indul, az útja bármerre viszi.
S kérges a bőr, és repedés indul a lábába;
ráspollyal reszeli,
metszollóval nyesi
vastag lábkörmét, s az aprócska konyhába
totyog mezítláb e minutában is, és
most már elmondom:
ő az apósom,
s a neve: József, és véletlenül se Illés.
De ez nem lényeges, csak az, hogy ideges,
mert a heréjében
egy diónyi ében
színű gumó nőtt, s mi van, ha áttétes?
Holnap a kórházban szövetmintát vesznek;
viszont a fogyás
az: szemlátomás.
A szobában ülünk bent: mindenki reszket.
Szemben velem suttogva kérdez feleségem
(ajka fehér, kissé ráng):
“Apa! Mi vár még ránk?”
“Az nem számít. De a gyerekeinkre?!” – felelem.
