Egy ismerős szám. Örömmel nyomom meg a hívás fogadást. És beszélünk. Szeretem a hangját. Mindig bujkál benne valami huncutság. Mégis.. Mégis most másképp vibrál. Megmagyarázhatatlan. Rákérdeztem.
Inkább az örök tudatlanság!! Csak ne halljam! Mint a gyermek, aki hiszi, ha nem lát másokat, akkor mások sem látják őt. Elmondta, találkozott vele, megfogta a kezét, majd megölelte, együtt aludtak. És most már együtt él az érzéssel. Tanácsot kér, segítsek neki, nekem ilyen kérdésekben több a tapasztalatom. Sziporkázok egy nagyot hatalmas életbölcsességeimmel, a barátja vagyok, kötelességem segítő kezet nyújtanom.
Nem, nem ismerem, ki az. Ki az, aki ilyen hatással volt rá. Ki az, aki ki tudta ugrasztani a félénk nyuszit, hogy öntudatára ébredjen, és lépjen. Inkább nem is érdekel, mellékes.
Végighallgattam az ömlengést, a boldogságot a viszonzott érzések felett.
Megerőltettem magam, és öröm látszatát keltve, kissé elcsukló hangon gratuláltam. Ezt kellett tennem. Hála Bellnek, hogy nem látta a szemem, mert akkor kiderült volna mindent. Látható lett volna az elpattant ér a mellkasomban, a hirtelen zavar agyvelőmben, jéggé fagyott kezem remegése.
Elköszöntünk. Erőtlen ujjaim elengedték, padlóra ejtették a mobilt. Megtört egy kicsit.
Csak néztem körbe-körbe.
És akkor most? Most mit is? Hogyan? Merre? Csak kóvályogtam, topogtam jobbra-balra. Izgága kutatásba kezdtem. Nem tudom, mit is kerestem pontosan. Nem találtam.
Már a lábam is elnehezedett, nem mozdult. Összerogyott. Lehuppantam a földre. A szoba mozogni kezdett, az emlékek kitapétázták a falakat. Fújtattam, ideges lettem.
Kezem ügyébe került telefonnal tárcsáztam azt, akire számíthatok. Csörög, és csörög. Egyszer, kétszer, hatodszor. Persze minek is venné pont most fel!! Üzenetrögzítő. Mérgemben a falhoz vágtam. Azóta nem érnek el.
És nemcsak engem. Őt sem. Én már biztos nem. Kizárva, kiejtve, legyőzve, eltemetve, megszűnve, sohasemvolt létre kárhoztatva.
Sosem hittem volna. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy valaha is megtörténhet. Pedig a legrosszabbra igazán számíthattam volna, szokásom pedig, most mégsem. Időm sem volt felkészülni rá.
Mennyi minden veszette értékét!! Mennyi minden hiábavalóságként létezik tovább emlékeim között.

Nem kockáztatsz, otthonodban, hazai pályán játszol, biztosra mész, és sok embert meghívsz, amikor bemutatod nekem azt a csodalányt. Szemébe nem nézek, megrázom kezét, fejhangom elvisítom nevem, különbejáratú borospoharammal kiülök az erkélyre, mint egyszemélyes dohányzó brigád.  Általad rámállított szórakoztató személyzet követni fog még oda is. Több időt fogok eltölteni a mosdóban, mint bárki más. Részeg leszek, nem engedem, hogy bárki is hazavigyen, hiába kéred, nem fogok nálad aludni. Inkább ájultan fekszek bármelyik park padján, bármelyik aluljáró szegletében, mint abban a puha ágyban, amit felajánlasz. Elárvult, elárultnak érzem majd magam, ordítok az utcán az újabb üveg borommal, és talán én leszek az első, aki követ szorít kezében ellened kicsinyes dühében.. Elfutok, senki nem jön rá ki volt az a vandál, az a mérhetetlen idióta, aki valaha is rád nézett, akiben megszólalt a csengettyű, aki főzött, takarított rád, akit bármikor elő lehetett szedni, aki megértette egy félszavadat, hangtalan bólintásodat, aki betörte ablakod.

Szégyen lesz minden múltbéli cselekedetem, téged csak megmosolyogtat, engem elemészt. Az eddigi harcom elkeseredett botladozásnak tudom majd be. Beletörődök, ugyan mit tehetnék? Eddig sem, most sem, továbbra sem lesz semmilyen beleszólásom, bármilyen hatásom lépéseidre. Tudatlanul továbbra is párhuzamos életszálaink távolodni fognak egymástól, ahelyett hogy kereszteznék egymást. Pár év múlva lehet, meg sem ismersz, nem tudod, ki áll az ajtóban, kitől jön egy-egy üdvözlő képeslap az ünnepekre.

Másfél év múlva a templomban, szépen kiöltözve, legjobb barátosném kezét szorongatva, izzadt hátamat a támlának vetve, nedves arcomat a freskókra emelve, összeszorított szemhéjjal, némán hallgatva, elhangzik majd az igen a szádból. Szegénységedben, gazdagságodban, halálodban is igen. Azon a szép napon vonszolni fog engem, leitat, mosolyt fest arcomra a jóbelátású kényszer.. Kifeszített gerinccel menetelek a tömeggel, kapok egy szeletet én is az esküvői tortából, és koccintok az ifjú pár egészségére. Majd hazabotorkálok, elnyúlok az ágyon a selyem koszorús ruhámban. Koszorú, koszorú! Miért vagy olyan szomorú? Azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú.
Azon az éjjelen lezáratik egy korszak. Eltörlök addig fontosnak hitt dolgokat, és gyűrt tiszta lappal jelentkezem a sorsnál újabb útra. Mintha mi sem történt volna.
Mintha nem is köszönt volna minden reggel a Te neveddel, mintha minden éjjel nem a Te hangoddal altatott volna el.. Mintha ott sem lettél volna a reggeli kávém gőzében, cigarettám füstjében, kilyukadt kabátzsebemben, esti fürdővizemben, lágy pizsamám érintésében, tükröm repedéseiben.
De sebaj, megoldjuk! Naplóimat elégetem, haszontalan gyermekálmok. Mi az, amiről nem tudnék hallgatni? Elhallgatni, örökre.