Thomas Strobl a Friedrich-Schiller-Universität tanára, a kvantumtérelméleti kutatócsoport tagja. Magas, megtermett alkat, állandóan mosolygós arc, szokatlanul hosszú haj, borostás arc. Ősember, vagy hippi, gondolhatnánk először, de rendezett, sportos öltözködése, szemének közvetlen, huncut, barátkozó mosolya pillanatok alatt elűzi ezeket a vádakat. Valami más lehet ennek az embernek a baja.

Egy beszélgetés során gyorsan kiderül, hogy a differenciálgeometria és a fizika határterületeivel foglalkozik, nem egy diplomamunkása és nem egy publikációja volt már, s hogy ő a fizikusok helyi társadalmának egy központi, mozgékony, és legjellemzőbb módon különösen életvidám tagja. Ő szervezi a fizikusok kirándulását Lipcsébe, a tanárok közül ő érdeklődik egyedül őszinte lelkesedéssel irántam. Az alaposan felépített óráit valami könnyed derű jellemzi, valami vidámság, melynek forrását hiába keresem. Sohasem nevet, csak kedvesen magyaráz, mindig mosolyog az arca, a tartása. A mozgása is kedélyes, de ő maga nem próbál humoros lenni: vicceket nem mesél, az előadás menetébe tudatosan elhelyezett poénkodást mellőzi. Minden ízes, minden színes, amit mond, a diákok kedvelik, becsülik őt, az óráira szívesen járnak, tanár és diák között már-már baráti a kapcsolat. Ilyet itt még nem láttam, csak otthon, de ott is nagyon ritkán, az egészen különleges tanároknál, akiknek minden szavában benne van a diákság szeretete és tisztelete, s akiknek fiatalos modora mindenkiben ösztönös szimpátiát kelt. Ez a Strobl is a diákok kedvence, ugyanakkor nem bohóc: egy színfolt a helyi fizikusok között, ki úgy varázsolja fényesebbé az itteni oktatást, mint ahogy egy almáspite felüdülés a hosszú kekszropogtatás után. Már az elejétől fogva tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel az emberrel, de nem tudtam rájönni, hogy mi.

Éreztem, hogy nem az igazi, hűvös, tankönyvszagú németet beszéli, hanem egy kicsit melegebb, egy kicsit ízesebb a kiejtése, ugyanakkor ugyanazokat a szavakat, mondatokat használja, mint a többiek. Eddig kizárólag ,,Hochdeutsch’’-ot beszélő németekkel találkoztam, így fogalmam sem lehetett arról, hogy ezt a különös figurát Németország melyik vidékére helyezzem el.

−A Strobl az osztrák. − mondja nekem egyik nap a német fizikus ismerősöm.

−Osztrák? Így már érthető minden! Tudtam én az elejétől fogva, hogy valami nem stimmel vele!

−Ja, Ausztriából jött ide, még régen. − mondja az ismerős, s cinkosan összemosolygunk, hogy mondatainknak külön nyomatékot adjunk.

Német barátom azonban nálam tovább marad vidám.

Bizonyára eszébe jutott egy osztrák-vicc.