Magányos tó fölé hajol ősz ihar,
Átszűrt, édes napfényt ad szájába,
De, hajh, ha messziről közelgő vihar
Dönti be az ihart bús éjszakába,
Nyikorgó szél tépi fel a hullámokat
S metszi ezerbe a tónak felszínét,
Villám sötét égbe verseket írogat,
S szórja a rímeket felhőkben szerteszét.
A fa rádől a vízre, csapkodja azt,
Érdes ágaival horzsolja széjjel
Szegény tó, óh, szegény, sohsem lel már vigaszt,
Komoly, komor, magányos az éjjel.
Hajnaltalan éjbe úszik a tó vize
S szakad bele ezer kínos pillanatba
Jajának dübörgő mennydörgés-nesze,
S szakad bele millió illó mozzanatba.

Úsznak el a percek, pillanatok, s egyet sem feszítek széjjel,
Úsznak a felhők messze a tó felett,
Szétnyújtanék egyet, száz év hossza lenne, s lángolnék szenvedéllyel,
Egy pillanat, s a tó minden mást elfeledt.
Oly szép, mikor csak a szépre emlékezek,
S dicsőítem a szenvedést, a múltat,
Dicső múltban foltok, mik ezek,
Mik nyikorgó csontjaimba hulltak?
Úgy írok a múltról, mintha ősi mámor
Lenne s szebb a jelenemnél,
Holott nem fekszik múltban sem Ámor,
'sz elvágta erét egy pengeél.
Tompa Ámor nyila, mint farönk, oly tompa,
Belém talát hajdan', de fájt nagyon nekem,
S ez nektek mámor? Ez nektek a pompa?
Kín ez, mi zengi nyikorgó énekem.

Oly titok rejtőzik a poros pincében,
Melyről csak én, s tán verseim tudnak,
Száraz a torka egy borospincében,
E titokról nem írok semmi úrnak.
Most sem írok semmit, ülök a sarokba'
S könnyvizemet öntöm ősszimbólumokba,
Most sem írok semmit, nem sírok sorokba'
Könnyvizemet öntöm emésztő fazékba.
Verset írok este, mégsem írok semmit,
Üresek a sorok, tollam csak kapargat,
Tinta sincs már benne, 'sz írni sohsem volt mit
S ez üres fájdalom alvadt vért kavargat.
Le kéne tennem kezemből a tollat,
Mielőtt kiöntöm fazékból a levest,
E seb ettől be sohasem forrad,
Arcomra örök sóvárgást fest.