(radnóti utánérzet)

születtem labdának. tiltakoztam.
s mégis átszáll alattam az ég a földön túl.
miért? hát elkapnak; lendülök
elakadok.
pumpál a lég, surranó vízszintesei a nullának.
indulok.
kés-hús, széles távolság
hamissá hasít az éles szöglet
megállok.
kérked a lépcső cikk-cakkja,
zebraként dobban a lajtorja.
és lesz első fok - a kedv mostoha.
még pajzzsal védenek az óriás léptek
mikor fentről ördögök nyilaznak.
második. harmadik majd negyedik.
angyalok imádkozzák a mozgás kórusát,
mikor bottal támaszt az arany surlódás.
özvegy erő nincstelen bennem
a tehetetlenség koldusa testvérem nekem.
ötödszörre lépek.
nem vigyáztam a szépet.
őrök támadtak s földre szorítottak
a láncok  az égig értek
lehúztak.
a hajnal feketébe csúszik
mikor a kar hatodszorra játszik.
az ifjúságom lencsévé cseréltem
megbotlottam.
a bűnben is angyal van mellettem
mert azt hittem, másnak születtem.
nincs áldozás hamis kegyelemben.
és ez lesz a hetedik.
menekülnék.
nem tanultam: repülni csak annak lehet,
ki a szárnyat kapja, nemcsak kölcsönveszi.
most már csak sántán tudok járni.
erre születtem? tévednek.
mert nem tudják, nekem a gömb kerek
nem bírják az idegek.
ami pattog, elpuhul
megrendül a lendület
mert nem törnek falat,
hol várrá a rom nem lehet.
nekiesek. visszadob.
magam megadom.
a fogság zárrá lett.
koppan a zaj. a csend nyugalma kapuvá épített.
elvették foltjaim. elkísér a fájdalom.
enyém már a hiány. bíborkék simaságba tekintek.