- Felnőttünk! – Szigligeti Márton visszamosolygott a világra. – Még hogy felnőttünk! Soha nem éreztem magamat ennyire gyereknek! Soha nem éreztem még magamat ilyen tisztának! Minden egy igazi csoda! Az hogy lélegzem, az hogy égig érnek a fák…

Legszívesebben átölelte volna valamelyik útszéli platánt, ahogy hazafelé igyekezett. Milyen nagyszerű lány ez a Szabina! Képes elfogadni őt ezzel a helyzettel együtt. Képes elfogadni, hogy neki családja van, amit nem hagyhat el, hiszen a családja az élete része. És mégis! Most vált teljessé az élete. Most, hogy Szabinával megkapta a szerelmet. Amíg nem jött Szabina, addig szinte csak vegetált.
- Hiszen Zsuzsát is szerettem! – töprengett Márton magában – Honnan most ez a bizonyosság, hogy ez az igazi? Ez a Szerelem! Ezt nem érzem. Ezt tudom. Az ember lényege a mélyében van. Zsuzsa sohasem látott olyan mélyre bennem, mint Szabina, és én sem láttam soha olyan mélyre Zsuzsába, mint Szabinába. A megismerés a szeretettel kezdődik és nem fordítva! A szobrásznak szeretnie kell a követ mielőtt faragni kezdi. Éreznie kell az alaktalan tömbben a szobrot. Zsuzsával békésen éltek egymást mellett, de nem faragták ki egymásból a csodát, mert nem láttak a mélybe. De Szabinával most úgy érzi, életre kel benne minden, amitől az embert csodának lehet nevezni.
- Igen kell legyen Isten! - sóhajtott fel boldogan. – Milyen hatalmas erő a szeretet, hogy még Istent is képes közel hozni! Szinte magamban érzem. Érzem, magamban a jót, a szépséget, ami csak Istentől eredhet. Az nem lehet, hogy bűn legyen a szerelem! A szerelem, az mindig szerelem. Akkor is, ha ilyen későn érkezik. Akkor is, ha a földi törvények szerint erkölcstelen! Hiszen ha bűn lenne, éreznie kellene a vétket. De mi vétek lehetne egy ilyen ölelésben?

Még most is maga előtt látta a lány kipirult arcát, és ahogy gyönyörködve súgta:
- Te ragyogsz belőlem!
Igen! Szabinától mindig azt kapja amire a legnagyobb szüksége van. Azt kapja, amiről még maga sem tudta, hogy mekkora szüksége volt rá. Gondolatokat kapott, mellyel most képes rácsodálkozni a világra. Csak az ember képes gondolkodni. Csak a gondolatok tesznek igazán emberré. Igen, a Szabinától kapott szerelemtől most embernek érezte magát.
Embernek, aki csak most érkezett a Földre. Aki boldog tudatlanságban enged magához közel minden szépséget. Mert a világ gyönyörű!
Szigligeti Márton csak most döbbent rá igazán, hogy mennyire az.
Futni lett volna kedve, alig bírt lépést tartani magával.
- Jaj, most még Zsuzsát is szeretem! Most az egész világot szeretem! – és mosolya szinte körbe futott a parkban.

Mikor benyitott a lakásba furcsa csend fogadta. A szokásos gyerekzsivajnak nyoma sem volt. Füstölő illata lengte be a nappalit, az asztalon és a sarokban gyertya lángja reszketett. Zsuzsa sejtelmes fekete hálóingben előlibbent.
- Meglepetés!
Mártonban megfagyott az öröm.
- Mi ez? –kérdezte szerencsétlenül.
- Gondoltam megleplek –suttogta Zsuzsa gyengéden. –A gyerkeket anyáméknál hagytam. Ránk fér már egy kis meghittség. Nem gondolod?
- De, persze –köszörülte meg Márton a torkát. –Szólhattál volna. Akkor sietek haza…
- Lazíts! Engedd el magad! Engedd, hogy most én kényeztesselek.
Márton úgy érezte magát, mint akit akaratán kívül egy kuplerájba kényszeríttettek. Lázasan igyekezett gondolkodni, de a gondolatok most halálra rémülve hallgattak a fejében. Igen! Zsuzsának szüksége van rá. Zsuzsa megérezte, hogy elveszítette. Zsuzsa csak szeretni akarja. Jaj, csak ne most! Csak ne most –könyörgött magában, de hang nem, jött ki a torkán.
Zsuzsa kigombolta a férfi nadrágját, és a fotelba lökte.
- Engedd, hogy szeresselek! – nézett rá elveszetten.
Márton nem tiltakozott. Hagyta magát. Érezte ahogy Zsuzsa nyelve forrón, és odaadóan végig siklik a nemi szervén. Szerette volna, ha most darabokra hullhatna. Szerette volna, ha a teste nem engedelmeskedik a jól ismert parancsnak. De az erek megteltek vérrel, a test önálló életet élt, s közben Mártonban egy hang rémülten sikongott:
- Nem akarom!

Másnap reggel Zsuzsa ágyba vitte a kávét. Márton kényszeredetten mosolygott.
- Jó reggelt Kedvesem! Este megyek a gyerekekért. Anyámnál vacsorázunk. Szeretlek.
- Rendben –mondta Márton, és hosszan bámulta a kávéscsészét, mielőtt felhajtotta volna a forró kávét.
Mikor Zsuzsa becsukta maga után az ajtót, Márton a telefonja után nyúlt.
Megszokta már az ürességet, amit ilyenkor érzett, de most nem az üresség fájt. Elvették tőle az érintéseket. Az érintéseket, amik felszabadították, amik fényben fürösztötték, amik örülni tanították a testét.
Tehetetlen düh tombolt benne: nincs választása. El kell mondania Szabinának! Akkor is ha vége lesz. El kell mondania! eloldozásra van szüksége, vagy büntetésre, de ebben a tehetetlenségben megbolondul.
- Jó reggelt Napsugár! –csilingelt a lány hangja.
- Lefeküdtem Zsuzsával! – Márton hangjában annyi fájdalom volt, mintha legalábbis valamiféle halálhírt közölne. – Lefeküdtem Zsuzsával! Érted? Lefeküdtem Zsuzsával –hajtogatta eszelősen.
- Nyugodj meg! Nyugodj meg –simogatta a lány a hangjával csendesen. – Hiszen a feleséged.
- Igen, a feleségem! De a tegnapi ölelés után nem lett volna szabad hozzám érnie. És én hagytam… és most annyira gyűlölöm magam érte! Annyira gyűlölöm.
- Ami neked fáj, az nekem is fáj. Ha szomorú vagy veled sírok. Ha örülsz veled örülök. Nekünk ennyi adatott. De átölellek a szívemmel. Nagyon szeretlek!
Márton letette a telefont, és zokogni kezdett. Úgy zokogott, mint aki most vesztette el az ártatlanságát. Siratta a fákat, melyek kiszáradnak, siratta a hervadó virágokat, siratta a vadakat, melyek elpusztulnak, az életet siratta.