– Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy… – számolt Nilio fennhangon a gumiasztal közepén.

Húsznál több ugrás még sosem sikerült. Születésnapja volt, az ötödik, talán ezért alakult ma valahogy minden szerencsésebben.

– Képzeld, itt van türkizkék, barackrózsaszín és orgonalila műhomok is! Neked melyik a kedvenc színed? – kérdezte egy lány, aki eddig csendben üldögélt a közeli padon.

– A tarka! – felelte lihegve Nilio, leült a gumiasztal szélére, és apró lábaival kalimpálni kezdett. – Éjjel minden egyszínű sötét, és ettől mindenki elalszik, de reggeltől estig minden tarka, ha fényesen süt a nap és tiszta az ég... A tarka a legbarátságosabb szín, és...

Ekkor a lány hirtelen felállt a padról, és szó nélkül elment a szökőkút felé. Nilio morcosan vállat vont, felpattant a gumiasztalról, futott néhány kört, és beszállt a hajóhintába, miközben a legmagasabb mászókán egy óriási rózsaszín szünet csimpaszkodott.

Ez a játszótér is éppen olyan volt, akár a város összes többi játszótere, csúszásmentes és környezetbarát. Mégis, Nilio mindközül ezt a helyet szerette a legjobban. Zéduontu Garfa jól tudta, hogy ma, a lánya ötödik születésnapján, el kell jönniük ide, a Csíkos-denevérgyík játszótérre, még akkor is, ha ónos eső esik, vagy módfelett fúj a napszél.

Több óra eltelt már észrevétlenül a csúszdaspirálok és színes homokvárak között, mikor Garfa Niliohoz lépett.

– Gyere, haza kell mennünk! – közölte türelmetlen, feszült modorban. – Siess, siess!

– De apúúú, azt mondtad, ma sokkal tovább maradunk…

– Siess már! Nem érünk rá!

Garfa izgatottan loholt a buszmegálló felé, maga után vonszolva Niliot. Csúcsforgalom volt, szapora léptek és tompa tekintetek kerülgették egymást mindenütt. Az utak nem futottak össze, mindenki elsiklott a többi mellett.

– Mennyi az, mondjad?! Elveszett adat... Mennyi? – kiáltozott egy szemüveges, rozsdaszín szakállú, szigorú arc Nilio felé. – Nem hallom, túl hangosan ciripel itt a szünet! Mondd, mennyi?

– Én... Én nem tudom… Én csak öt... nem tudom mennyi, de biztosan kevés volt... könnyen elveszett... Apa, miért beszélnek hozzám az emberek össze-vissza?

Zéduontu Garfa nem felelt, „Ugorj!” – mondta, és átlépte a járdán csordogáló, széles szüneteket.

– Mákonyos hibridhal lesz ma metil mártásban, hat kilósat vettem, tudom, hogy szereted.

– A hibridhal égő pöttyöket rajzol, és fojtogat... mérges, mert szálka nélkül él, és metilbe főzik... Néni kérem, én sosem szerettem a hibridhalat...

A buszmegállóban álldogáló, kövér asszony semmitmondó, hűvös szemekkel bámulta Niliot, majd fejét lehajtva, jobb kezéből a szatyrot, melyben a hatkilós hibridhal nyugodott, a balba vette át.

Hirtelen indult, és hamar felgyorsult a busz, az egyik kapaszkodón hintázó vigyorgó szünet az utasok közé zuhant, és azonnal eltűnt a toporgó lábak között. Nilio miközben leszállt, még visszanézett, hátha rátalál, és még megmentheti, de már nem látta sehol.

Miután beütötte a számkombinációt és belépett a kapun, Garfa elengedte Nilio kezét. Felszaladt a lépcsőn, kikerülve a lefelé guruló kisebb, és nagyobb szüneteket, ám az emeleten megtorpant.

– Maradj lent, Nilio! – kiáltotta. – Elfelejtettem a gépet!

Sűrű szünet szivárgott ki az ajtó alatt, a lakásban már szinte lépni sem tudott. Lassan utat tört az asztalig, és miközben fél karjával megpróbált védekezni a monitorról lepattogó, fékevesztett szünetek ellen, szabad kezével kitapogatta, és lenyomta a kapcsolót. A gép leállt, a szünetek köddé váltak, sötét lett.

– Gyere Nilio! Semmi baj!

Zéduontu Garfa ismét bekapcsolta a gépet, világos lett, a képernyőn élénk reklámfelirat harsogott:

„LÁTHATATLANUL ÖSSZEKÖT”

„Lövesse be Ön is új termékünket, a fejbe rejtett mobiltelefont!”