Volt egyszer, hol nem volt, virágokkal pettyezett dombokon, hullámokkal csíkozott tengereken túl, volt egy ország, Gizgazónia, melyben kanyargott egy bukkanókkal teli országút, összekötve Gizgazónia bodzabokros falvait és visító, virító nagyvárosait. Nem volt ez az országút forgalmasabb a többinél, fényes tündérkastélyok és komor várbörtönök sem álltak mellette, éppen olyan országút volt, akár a többi. Ámde ezen az országúton baktatott egyik bodzabokros falvacskától, a másikig Förteleki Gáspár, a szitoküzér.
– Keserű káromlást, haragos átkokat, szerteszórható szitkokat veszek! Keserű káromlást, haragos átkokat, szerteszórható szitkokat veszek! – kiáltozta Ciripke falván, egy madárdaltól hangos, tavaszi vasárnapon, miközben jó szokása szerint bekopogott minden ajtón, megkocogtatta az ablakokat, és bezörgetett az összes kertkapun.
Nem is kellett sokáig kiáltoznia, hiszen Pókfüles Kelemen máris kilépett Ciripke első házából, és magához intette Förtelekit. Úgy vélte, az ő rafinált felesége, Berta, bizonyosan őrizget egy-két ósdi szitkot a konyhaszekrényben, amit most szerencsésen eladhatnak néhány rézforintért a szitoküzérnek.
– Régi szitokszó?! Ugyan már! – kacagott Pókfülesné a fokhagymaillatú konyha közepén, és rögvest a fejéhez kapott, hogy összefogja szerteszét ágazó hajfürtjeit. – Volt nekünk töméntelen sok, netán több tucatnyi is, ám egykettőre elnyűttük valamennyit. A legutolsót úgy öt-hat évvel ezelőtt morzsoltuk apró darabokra, mikor a tetőcserép beleesett a kacsaúsztatóba.
Ebben a pillanatban a Pókfüles gyerekek, Marci, Mici, Marcsi és Misi felpattantak a konyhaasztal mellől, hátrahagyva a reggeli lekváros kenyér utolsó morzsáit, és egyszeriben a kertbe szaladtak, sebesen, mint a szélvész. Az egyik biciklire pattant, a másik almafára mászott, a harmadik hasra esett, a negyedik, Pókfüles Misi, pedig csak futkározott a kertben fel és alá.
Lassacskán Förteleki Gáspár is kisétált az ajtón, hiszen bárhogy győzködte Pókfüleséket arról, hogy egy-két elhagyott, régi átokszó minden házban akad, Pókfülesné semmiképp nem akart vasárnap délelőtt, a ház sötét sarkaiban elfelejtett szitkokat keresni.
Ám a kertkapuhoz közeledve Förteleki úgy érezte, mintha valami, vagy valaki visszatartaná, egy parányi erő, ami sokat megért, poros köpönyegének sarkába csimpaszkodik, és húzza, cibálja, ráncigálja.
Pókfüles Misi kalimpált mellette, és egyre csak azt suttogta, hogy neki van cirkalmas szitokszava, igaz, nem sok, csak egyetlen egy, de az olyan öreg, mint a Ciripkei templom harangja, merthogy a Pókfüles dédnagymamáé volt. Förteleki Gáspár igencsak elcsodálkozott, ugyanis Pókfüles Misi egy valódi lódincs verte dudvás tivornyát húzott elő a nadrágzsebéből, és kereken húsz rézforintot követelt érte, de mielőbb.
Réges-régen megfeledkezett már a Pókfüles család a különös átokszóról, de Misi, a legkisebb csemete egy játszótárs nélküli, nyári napon megtalálta a padláson, a dédnagymama horgolt csipketerítői között, és azonnal magához vette. Úgy hitte a huncut Pókfüles gyerek, hogy egyszer majd alighanem hasznát veszi a fura dörgedelemnek.
A húsz rézforintnyi borsos ár hallatán, a csalafinta szitoküzér egykedvűen fintorgott, mondván, jól látja, hogy ez egy megfakult, rongyos motyogás, a sarka is leszakadt, bár még használható, így hát ad érte tizennégy rézforintot.
A lódincs verte dudvás tivornya nagy ritkaságnak számított Gizgazóniában, csakhogy ezt nem sejtette Pókfüles Misi. Hamarjában elfogadta a tizennégy rézforintot, Förteleki Gáspár pedig sietve elindult a következő ház felé, batyujában a megszerzett átokritkasággal.
Ciripke legrégebbi házacskájában a hajlott korú, ősz Keszegtalpi Viola lakott, fivérével, Keszegtalpi Vilmossal. A ház barátságos, nap melengette oldalához dőlve, cseresznyefából tákolt padon mélyen aludt az öreg, reumás Keszegtalpi Vili, kezében az aznapi újság kitárt lapjai hervadoztak. Viola néne épp a kiskertben kapálgatott, mikor Förteleki Gáspár megállt a kertkapuban, és kérdezősködni kezdett. Arról faggatta a szorgos nénikét, vannak-e esetleg régi átkai, cifra szitokszavai, amelyeket ő megvehetne csilingelő rézforintokért.
Válaszolt is Keszegtalpi néni, elmondta, hogy Keszegtalpi Vilmos és ő Ciripkén születtek hajdanán, hogy kisgyerekkorában neki a labdapörgetés, Vilinek a karikakergetés volt a kedvence, és sosem adott forró krumplit a malacoknak. Azt is bevallotta, hogy tizennyolc udvarlója volt leánykorában, akik közül négyet kikosarazott, ötöt elcsábítottak mellőle, hat háborúzni ment, hetet pedig Keszegtalpi Vili kergetett messzire, és mesélt még a baracklekvárról, a gyapjúkesztyűről, és a rengeteg bodzabokorról is, ámde a szitokszavakról csak annyit mondott, hogy ő bizony azt se tudja, mi az, elvégre neki ilyesmire sosem volt szüksége.
Viola néni végeláthatatlan mondókája közben Förteleki Gáspár lassacskán kinyitotta a kertkaput, és a düledező házacska felé lopakodott. A mit sem sejtő Vilmos békésen szundított a simogató, tavaszi napsütésben, hullámzó szuszogását egy-egy elfojtott nyikorgással követte a vén cseresznyefapad. Amint Förteleki halkan lépkedve elhaladt a recsegő fapad mellett, megtorpant, egy pillanatra elgondolkodott, majd hirtelen kirántotta Keszegtalpi Vilmos kezéből a hervadozó újságlapokat.
– Ó, hogy az a nyócvégű gyepüpeki! – horkant fel az öreg Keszegtalpi Vili.
Nini, egy eredeti nyócvégű gyepüpeki, ilyennel se találkoztam, már vagy tizenkét esztendeje – örvendezett magában Förteleki, bezzeg a meglepett Keszegtalpi Violának emígy rikkantott:
– Nahát! Egy nyócvégű gyepüpeki! Ez aztán a szapora szitokszó, minden ásott kútban találni egyet-egyet! Nekem is van már több ezer darab, mindből huszonötféle árnyalat.
Viola néni sebtében félredobta a kerti szerszámokat, és morcosan ásítozó testvéréhez sietett. Azonmód leteremtette a megszeppent vénembert, amiért az öreg Keszegtalpi már megint haza merészelte hozni a cimborái között összeszedett piszkos otrombaságot. Ráparancsolt, hogy szégyellje magát, hisz most már sose fognak megszabadulni ettől a rusnya gyepüpekitől, és ennek csakis ő, Keszegtalpi Vilmos az oka, ezért hát a mai naptól fogva nem is szól hozzá egy szót sem, az idők végezetéig.
A sumáklelkű szitoküzér csendben meglapulva végighallgatta a kétségbe esett Keszegtalpi nénit, majd óvatosan megkérte, hadd nézze meg jobban azt rút, haszontalan szitkot. Szakértő módjára, hosszasan vizsgálta, csavargatta, rázogatta a nyócvégű gyepüpekit, miközben titokzatosan bólogatott és hümmögött. Végül beismerte, hogy ugyan halomnyi gyepüpekije van már, voltaképpen az ilyen szabású, tompafejű még hiányzik az árukészletéből, tehát mégiscsak elvinné, ha Keszegtalpiék odaadják három rézforintért.
Keszegtalpi Viola örömmel elfogadta a három rézforintot, még hálás is volt Förtelekinek, hiszen a szitoküzér megszabadította az ő tisztességes otthonát a nyócvégű gyepüpekitől.
Késő délután Förteleki már elhagyta Ciripke főterét, és a falu szélén battyogott. Utoljára még átkiáltott egy rozoga ház mogyoróbarnára pácolt léckerítése fölött, hogy:
– Keserű káromlást, haragos átkokat, szerteszórható szitkokat veszek! – de senki nem nyitott ajtót.
Indult is volna tovább, csakhogy kettőt sem lépett, máris megtorpant. Észrevette, hogy a ház ablakában fikarcnyit meglibbent a nehéz esésű, mélykék függöny.
– Jó napot kívánok, tisztelettel – kiabált az ablak mögött mocorgó Csízfogú Balambér felé –, Förteleki Gáspár a nevem! Kérem, ha lenne a háznál egynéhány felesleges átok, vagy dühös szitokszó, megvenném őket! Némelyikért adnék talán tizenöt rézforintot is!
Csízfogú Balambér egymagában éldegélt Ciripke peremén, sosem fogadott vendégeket, és mielőtt kilépett volna házának ajtaján, mindig kilesett a mélykék függöny mögül. Nem volt még öregember, ámde nem is volt már fiatal, vagyis összegyűjtött már sokféle szót és kifejezést, csak a rézforintjaiból volt túl kevés.
– Éppenséggel van egy kerek, tarka formulám – mondta a kapuban ácsorgó szitoküzérnek –, ám bevallom, szomorúan válnék meg tőle. Már-már egészen a szívemhez nőtt a vigye el a cafatos kreténtetű. Meg aztán... Ha elkótyavetyélem pár rézforintért, mit fogok eztán hozzávágni a kerítésem körül ólálkodó idegenekhez?
Förteleki nyomban megsejtette, hogy Csízfogú Balambértől nem fogja egykettőre megszerezni a vigye el a cafatos kreténtetűt, hiszen Csízfogú szinte oly ravasz, mint egy kitanult szitoküzér. Sokáig kellett még alkudoznia, mire végtére is megegyeztek, és Förteleki egy újabb, páratlan szitokszóval bővíthette színpompás árukészletét.
Az ám, merthogy akkoriban a hamisítatlan, szépen kimunkált szitokszavak nem hullottak csak úgy, bárki ölébe, azokat bizony fel kellett kutatni. Virultak kiszínezett szavak mindenütt, az égboltra firkáló repülőgépek hátán, a tengerek mélyén osonó tengeralattjárók hasában, és még a nagyvárosok csillogó lámpái alatt is, ámde az igazán ritka, ólmos szitkokat Gizgazónia bodzabokros falvai rejtegették.
Csillagos éjszakákon, napsütéses nappalokon át gyalogolt Förteleki a bukkanókkal teli országúton, vállára vetve kövér batyuját, még az időjárás sem állíthatta meg. Bokáig érő, bélelt köpönyeget viselt, hogy ne vacogjon a jeges szélviharban, széles karimájú, hatalmas kalapja megóvta a záporesőtől, vastag talpú, erős bakancsa pedig nem ázott át semmiféle sárban, és sosem kopott el.
Bárhogy is szerette Förteleki Gáspár a szerteszéjjel vethető, régimódi szitkokat, nem magának gyűjtögette őket fondorlatos cselekkel, ármánykodó szószaporítással. Egy szemnyi korholást sem tett félre, saját örömére, hiszen üzérkedés volt a mestersége, és született szitoküzér volt ő minden pillanatban. Mikor vállát már erősen nyomta a teletömött batyu, keresett egy rikoltozó hangokkal, vibráló fényekkel teli nagyvárost, hogy ott jó áron továbbadja a kicirkalmazott, ritka gyalázkodásokat, egytől egyig.
Épp efféle rikkantó, villantó város volt Ribillió, tehát Förteleki, némi térképböngészés után, tüstént abba az irányba kanyarodott, amerre Ribillió feküdt. A város legtágasabb piacterén leterítette ócska köpönyegét a kockakövekre, és kipakolta a batyuba kötött megannyi keserű káromlást, a haragos átkokat, a szerteszórható szitkokat, szépen, sorjában, egymás mellé, mindnek felfelé fordítva a legszebb oldalát.
A kíváncsi városlakók hamar körbevették Förtelekit, és fürkésző szemekkel nézegették a furcsa portékát. Volt ott számtalan átok és szitok, volt hibbanóbéli talpas lúgbüzöny, parajpöttyös szuszogó ubrigyom, és üsse meg a pöszlékes nyeglerikács is akadt, nem is kevés. Nőttön-nőtt a bámészkodók tömege a megkopott köpeny körül, forgatták, méregették a szokatlan átkokat, nevesincs káromlásokat, és valamicske idő elteltével néhányan tétovázva megkérdezték a gyanús szitoküzértől, hogy vajon mit kér a nem mindennapi cifraságokért.
– Nem adom drágán egyiket sem – mondta Förteleki minden egyes érdeklődőnek –, bármelyiket odaadom, csak egy egészen kicsi apróságot kérek cserébe. Csupán azt kérem, amit a szemed sarkából látsz, semmi egyebet.
Erre a csekélységre úgysincs szükségünk – legyintettek Ribillió lakói –, hiszen ki figyel arra, amit a szeme sarkából lát? Különben is, mi, Ribillióbéli polgárok mindig nyílegyenesen előre nézünk, könnyedén lemondhatunk a látóhatár kicsinyke, szélső darabkájáról – gondolták. Szerencsésnek érezték magukat, mert úgy hitték, olcsón kaphatnak a bolond szitoküzértől keserű káromlást, haragos átkokat, szerteszórható szitokszavakat.
A potom áron kapható szitokszavak híre gyorsan eljutott Ribillió minden szegletébe, a város legtágasabb piacterét pedig csakhamar elárasztotta a szitokvásárlók özöne. Ezerféle városi nép csődült a hemzsegő piacra, hangos élénkek, csendes félénkek, szomorú, vidám és egykedvű figurák, nyakkendőt kötözgetők és cipőfűzőt bogozgatók jöttek, hogy mind-mind vegyenek egy-egy kacskaringós, régi átkozódást a szitoküzértől. Ripsz-ropsz elkapkodták az összes elhinthető szitokszót, átkot, és káromlásokat, egy árva hederittő vakeramaki sem maradt, ámde a sok cifra szó nem volt elég.
Ribillió számos lakójának semmi nem jutott Förteleki portékájából, viszont az agyafúrt szitoküzér nem bánkódott emiatt, sőt, meglehetősen örvendezett. Tudta, hol rejlenek a hamisítatlan, ritka szidalmak, amelyeket nem épp rövidke vándorlás és még több körmönfont mesebeszéd árán elhozhat Ribillióba, így megköthet sok újabb üzletet. Felvette hát a kockakövekről bélelt köpönyegét, és ismét elindult, hogy a bodzabokros falvakban régi káromlásokat keressen.
Kerek egy hónap elteltével frissen szerzett szitokszavakkal tért vissza a rikkantó, villantó nagyvárosba. Ez alatt a lassan múló egy hónap alatt szemernyit sem csökkent a Ribillióiak szidaloméhsége, úgyhogy miként legutóbb, azonképpen másodszorra is villámsebesen elkelt az összes cifraság.
Ilyenformán kereskedett Förteleki Gáspár hosszú éveken át a szitokszavakkal, a bukkanókkal teli országúton baktatva sorra járta Gizgazónia apró falvait, itt is, ott is felkutatta és megszerezte a ritka, cirkalmas szitkokat, és minden hónap első vasárnapján megjelent Ribillió legtágasabb piacterén. Rövidesen már jól ismerte, mi több, módfelett várta a városi népség, és amint pukkadozó batyuját cipelve megérkezett, máris köré gyűlt csapatnyi szitokkereső. Vették, és vették Ribillió lakói a keserű káromlást, a haragos átkokat, a szerteszórható szitkokat, és mindannyian a látóhatár szélső, kicsinyke darabkájával fizettek.
Csakhogy az egyik vasárnapon hiába várták Ribillió lakói a szitoküzért, bár a hónap első vasárnapja volt, mégsem jelent meg a város legtágasabb piacterén, a megszokott időben, és nem hozott újabb szitkokat soha többé. Messze járt már akkor Förteleki Gáspár a rikoltozó hangokkal, vibráló fényekkel teli Ribilliótól, és messze járt a bodzabokros Ciripkétől is. Akkoriban már nem a bukkanókkal teli országúton csatangolt, hanem a kertek alatt kullogott, elkerülve az embereket, és közben elméje leghátsó zugaiban gonoszabbnál gonoszabb terveket szövögetett.
Gizgazónia közepén, egy hósapkás hegytetőn nyújtózkodott a legeslegmagasabb kilátótorony. Förteleki felmászott a meredek hegy oldalán, felkapaszkodott a kilátótoronyba, odafent apránként egymásba fűzte a látóhatár összegyűjtött, pöttömnyi darabkáit, és belenézett a nagyvilágba. Mozdulatlanul kuporgott a kilátótoronyban, gúnyosan kacarászva, mert mindent, és mindenkit láthatott, anélkül, hogy őt bárki észrevette volna. Nem mozdult, nem kellett forgolódnia, mégis látott mindenfelé, erre és amarra, átlátott a hatalmas bérctetők felett, belelátott a legmélyebb tavakba, látta, szám szerint hány levél zizeg a legsűrűbb erdők ágain, látta maga körül az egész nagyvilágot. Nézte, bámulta a széles földkerekséget, övé volt a legszélesebb látóhatár, a megmérhetetlen hatalom.
Ribillióban idővel mindenki elfelejtette Förteleki Gáspár nevét, és talán nem is jutott volna eszébe többé senkinek, ha nem szaporodnak el városszerte az érthetetlen, képtelen balesetek. Mindig is gond nélkül kószáltak, csörtettek, loholtak, ténferegtek és iszkoltak jobbra-balra Ribillió lakói, békésen kikerülve egymást, ámde ez lassacskán, szinte észrevétlenül megváltozott. Sokasodtak az értelmetlen, hihetetlen összeütközések. Egy egyszerű hétköznap, de még egy röpke óra sem telt el anélkül, hogy össze ne koccant volna két, három, vagy akár még több járókelő. Hol jobbról, hol balról lökték fel egymást a házak között futkosó gyalogosok, és egyikük sem kért bocsánatot. Tele volt a zsebük keserű káromlással, haragos átkokkal, szerteszórható szitokszavakkal, azokat hajították egymás fejéhez. Mindenki egyre mogorvább lett, volt, aki már ki sem merészkedett az utcára, mert attól félt, hogy valaki menten nekirohan.
Úgy tűnt, Ribillió kórháza végleg megtelik a sok szerencsétlennel, akik össze-vissza törték magukat a város utcáin, ezért új, a réginél háromszorta nagyobb kórházat kell felépíteni. A több ezer panaszos levelet olvasgatva Bajgyaluló Elemér, Ribillió főpolgármestere, éjjel-nappal azon töprengett, mi módon oldja meg ezt a szörnyű helyzetet.
– A szegény családoknak utaljunk ki ingyenes páncélöltözetet? – tanakodott egy borongós reggelen, aggódó felesége mellett. – Vagy tán hirdessük ki törvényi rendeletben, hogy ezentúl mindenki kizárólag csigatempóban, kúszva közlekedhet?
Bajgyalulóné a fejét csóválta, becsomagolta férje uzsonnáját, és így szólt:
– Ugyan már! Nem ez a jó megoldás. Fel kell kutatni Ribillóban azt az illetőt, aki még sosem ütközött össze senkivel! Ha van efféle élelmes személy, ő biztosan tud valamit, amit senki más. Ő tudja, hogyan kell kikerülni az összekoccanásokat.
A polgármesteri hivatalba érve Bajgyaluló Elemér még aznap kiadott egy rendkívüli közleményt, amely megjelent Ribillió valamennyi napilapjában, felolvasták a televízióban, és bemondták a rádióban is. A rendkívüli közlemény mindenkivel tudatta, hogy a polgármesteri hivatal keresi azt a Ribilliói lakost, aki még sosem ütközött össze senkivel, nem lökték fel, és nem törte össze sem magát, sem embertársait.
Jelentkeztek ám a felhívásra Ribillió lakói, nem is kevesen, mind Sóhajanincs Dánielt emlegették, és azt állították, Ribillióban ő az egyetlen, akivel még soha nem történt semminemű összecsattanás. A jelentkezők elmondták sorra valamennyien, hogy jól ismerik Dánielt, hiszen nap mint nap találkoznak vele, mikor jobbra-balra kószál, csörtet, lohol, ténfereg és iszkol a város utcáin, mert Dániel épp tíz esztendős, Ribillió tizennegyedik szegletében lakik, és minden hétköznap iskolába megy. Az iskola Ribillió negyedik szegletében áll, így aztán Sóhajanincs Dániel reggelente elballag Ribillió tizennegyedik szegletéből a negyedik szegletébe, délután pedig visszaballag Ribillió negyedik szegletéből, a tizennegyedik szegletébe.
A főpolgármester azon nyomban küldött egy személyre szóló, különleges meghívást Sóhajanincs Dánielnek, és nagy szeretettel fogadta a polgármesteri hivatalban. Miután elfogyasztották az összes tejszínhabos kakaót és cseresznyetortát, Dániel udvariasan köszönetet mondott Bajgyaluló Elemérnek a szíves vendéglátásért, és elköszönt.
A főpolgármester szintén köszönetet mondott Dánielnek, kifejtette, milyen nagy öröm volt számára, hogy Sóhajanincs Dániel eljött hozzá, és ő megismerhette. Utoljára csupán annyit kérdezett tőle, miként lehetséges az, hogy ő nap mint nap jár-kel Ribillió egyik szegletéből a másikba, mégsem lökték fel még a járókelők, sőt, még csak a könyökét sem ütötte meg soha.
– Szó, ami szó – felelte Dániel –, többször előfordult már, hogy majdnem összeütközött velem egyik-másik rohanó gyalogos, ámde én időben észrevettem őket. Mindig jól látom a szemem sarkából, ha valaki közelít felém, és fürgén félreugrok!
Ekkor a főpolgármester hirtelen a homlokára csapott, hiszen eszébe villant, hogy valaha még ő is jól látott mindent a szeme sarkából.
– Azt a hetvenhét robosztus repeszterit! – rikkantotta, merthogy hajdan ezt a cifraságot kapta cserébe a látóhatár aprócska darabjáért a szitoküzértől.
Ribillió lakossága hamar megtudta a napilapokból, a televízióból és a rádióból, hogy mindannyian elvesztegették a látóhatárt. Rádöbbentek, hogy Förteleki Gáspár kicsalt tőlük valamit, amire sokkalta nagyobb szükségük van, mintsem gondolták, és nem adott érte egyebet, csupán keserű káromlást, haragos átkokat és szerteszórható szitokszavakat.
Felkerekedett hát Ribillió népe, esve-kelve, botladozva keresztüljárták egész Gizgazóniát, sikertelenül. Förteleki Gáspárnak nem volt híre-hamva sem.
Lépésről lépésre gyanítani kezdték a Ribillióiak, hogy a szitoküzér csakis ott lehet, ahol még senki sem kereste, sejtették már, hogy a legeslegmagasabb kilátótoronyban csücsül. Nekivágtak a hegyoldalon kígyózó, meredek ösvénynek, megállás nélkül, elszántan kapaszkodtak fel, a hósapkás sziklacsúcs felé, úgy tűnt, kevés híján megközelítik a kilátóban gubbasztó szitoküzért.
Csakhogy Förteleki Gáspár idejekorán észrevette őket, tisztán látta a távolban kavargó városi sereget, hisz övé volt a legszélesebb látóhatár, így mielőtt még rátalálhattak volna, ő már régen megszökött.
Azóta is menekül a furfangos szitoküzér, hiába bámulja maga előtt az utat, folyton-folyvást látja háta mögött Ribillió lakóit, akik szerteszórható szitkokat, haragos átkokat és keserű káromlást dobálva követik mindenhová. A nyomában vannak üldözői szünös-szüntelen, hiszen mindenáron vissza akarják szerezni azt, amit a szemük sarkából láttak, a látóhatár aprócska, szélső darabkáit.
/ 2004. / |
