Az imént hívott meg magához, és mégis az a furcsa érzésem van, mintha már ismerném valahonnan. Mindenki, aki átélte már ezt az érzést, tudja, hogy mentes minden kellemességtől, és legalább olyan zavaró tényező, mint egy félszeg serdülő beszédét hallgatni, aki zavarában, csak dadogva tud mondatot alkotni.

Szívesen véget vetnék neki, vagy valamely nem feltűnő módon megszüntetném a bennem verdeső kínt, még azelőtt, hogy észrevenné. Belülről szúr ez a különös szálka, mindössze azért, mert valahonnan a távoli ködök hálójából, mintha már egyszer kibomlott volna nekem az alakja, és nem hagy nyugodni a kérdés, hogy hol láthattam.

Most ő beszél, és nekem a némaságba burkolózva juthatnak eszembe ilyen gondolatok. A fülem hallgatja, mit mond, de közben kitartóan próbálom meggyőzni csökönyös agyamat – s ez bizonyíték híján igen nehéz - hogy ez az ismeretlen ismerős kell, hogy legyen. Nincs rosszabb annál, mint őrlődni belülről, hangtalanul, és kívülről teljes nyugalmat mutatni. Pedig így kell, hogy tegyek.

Az előbb még a kávézóban ültem. A bájos kis épület a főtéren áll, pont a szoborral szemben, és mikor a nemzeti hős égbe emelt karján dideregve összebújnak a galambok, meleg, barátságos fénnyel várja látogatóit. Bent mindig forróság van, és fojtó cigarettafüst. Ahányszor ott jártam mindig a sarokban ült egy öregúr. Sas fejű sétapálcáját a tapétás falnak támasztotta, kalapját a fogason nyugtatta, és ő maga a kávéja fölött az aznapi újságba mélyedt. Mindig, ugyanaz az öltöny volt rajta, finom, sötétkék, elegáns fazonú. És soha nem rendelt mást, csak kávét. Mikor megérkeztem, akkor hozta ki neki a pincér, de amióta ott ültem, nem ivott belőle.

- Ki fog hűlni- gondoltam magamban, aztán az állóórára néztem. Vártam. Igen, kissé türelmetlenül, de hát késett. Nem szeretem, ha valaki megvárakoztat. Bármilyen is legyen a hierachikus viszony, a késés nem illendő. A pontossággal a másikat tiszteljük meg. A pincér odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mit parancsolok. Semmit nem kértem. Ez rosszallást váltott ki belőle, és legalább úgy nézett rám, mint egy jött-ment csavargóra, aki azért tért be, hogy megmelengesse fázós tagjait. Az ehhez hasonló elegáns helyeken mindig ott lapul a gyanakvás és a bizalmatlanság.

- Egy kicsit később. Még várok valakit- mondtam, és erre megenyhültek a vonásait. Megnyertem a türelmét pár perc erejéig.

Nyílt az ajtó. Nem nyikorgott, mint más helyeken. A lármára figyeltem fel, ami kintről beáramlott a helységbe. Aztán ott maradt a küszöbön a tekintetem. Ő volt az. Amikor ránéztem, rögtön megismertem. Szikár termete volt, magas, csontos. Ábrázata akár egy bolyongó léleké, rajta semmi élet, csak gleccserszürke szemeiben csillogott valami kimondhatatlan. Hozzávetőlegesen negyvenöt éves lehetett, s ezelőtt feltételezéseim valószínűségét arc még nem támasztotta így alá. Szelíd barázdákat mélyített rajta az idő, de vonásai erőt sugároztak. Sötéthajába ősz hajszálakat fontak az évek. Rendkívüli, összetéveszthetetlen karakter volt. Mint egy távoli, mogorva világ küldötte. Dörmögő varázslény, aki amellett, hogy idegen, nem is kíván azonosulni az alantasabb világgal. El sem tudtam volna más külsőt képzelni ahhoz a hanghoz, amit a telefonkagylóban hallottam. A megjelenése is árulkodóan kimért volt, akárcsak a viselkedése, a mozdulatai pedig visszafogottak. Nem tett semmi fölöslegeset. Mintha nem akarná a kezei szabadjára engedni, mert attól rettegne, hogy azok bűnös dolgokat cselekednének, ha sikerülne kivonniuk magukat irányítása alól.

Bemutatkozott, én pedig kezet nyújtva örömömet fejeztem ki azon megtisztelő alkalomból, hogy megismerhetem. Elfogadta. A tenyere a szeménél is hidegebb volt.

Ekkor javasolni akartam, hogy kérjünk egy itallapot. De ő azon a jellegzetesen száraz hangján elutasította a felvetést azzal, hogy a társalgást folytathatnánk egy tea mellett az otthonában. Hozzátette, hogy ott lehetőség van kényelmesen áttekinteni az iratokat a dokumentum megírásához. Mint egy érdemtelen adalékot azt is elmondta, hogy nem lakik messze. Hangjából azt vettem ki, hogy nem a figyelmesség formálja felszínesen nyájas szavait, hanem feszélyezi ez a hely, és egy cseppet sincs kedve itt lebonyolítani a beszélgetést. Egy szemvillanásig még átfutni is láttam a szemén azt, hogy szíve szerint azonnal megfutamodna ebből a láthatatlan tömeg néma ricsajából.

Mindenesetre igaznak találtam, amit mondott, és akármilyen semlegesek is voltak számomra az érvei, jónak találtam őket. Elfogadtam az ajánlatát.

Most itt ülök a nappalijában, és azon tűnődöm, miért találom ismerősnek. Magamban azzal kezdem magyarázni, hogy amióta találkoztam vele, csak a jellemét tapogatom, mint régész egy elfeledett ármány nyomait ódon várkastély falai között. Rossz szokásom, de gyakran megesik velem, hogy a külső mögött az Ember után kutatok. Soha nem tudok ellenállni annak, hogy meg próbáljam fejtegetni a velem szemben ülő személyiségét.

Őt kifejezetten remete típusnak találom. Akit ritkán látogatnak, de ha néha társasága akad, megragadja, s nem engedi el. Oly különös módon osztja meg életének apró dolgait, ahogy egy átlagos ember nem teszi soha, beszél, de valahogy végig távolságtartó marad. Bélyegét nyomta a viselkedésére az, hogy elszokott az emberektől. A maga módján szép, és emberi, s mégis elfordult a társadalomtól, és a magányt választotta. Az a furcsa személy, akiről a Kékszakállú herceg jut eszünkbe, és feldereng bennünk a gyanú, hogy sorsába valami irtóztató titok taszította.

Kezdek figyelni arra, amit mond. Kissé nehézkes bekapcsolódnom, hiszen még az elején hagytam, hogy magukba rántsanak a saját gondolataim, de ahogy kiveszem, a házról beszél. Ha csak olvasnám, amit mond, úgy vélném, személyeskedik, de így, hogy élőben hallgatom, a hangsúlya igyekszik megtartani köztünk a távolságot.

Magamban megalkotok egy illedelmes megjegyzést, ami a tárgyra térítené, de még mielőtt kiejthetném a számon, lenyelem. S bár ezzel hagyom, hogy elkeveredjen a szó, nem bánom. Érdekesnek találom, amit mond. Lassan körbesandítok a szobában, és be kell, hogy ismerjem, valóban gyönyörű helységben ülök. Kissé elavult stílusban rendezték be, klasszikus bútorokkal, mintha egy századdal ezelőtti kort kívánnának megidézni. Az ablakból egy hatalmas kert fái mosódnak egybe a szürkület bíborával. A díszlethez minden tökéletes. Az illúzió része még az illat is, mely körülölel, a fény mi megpróbál áttörni a nehéz, vastag sötétítőkön, melyeket félig behúztak. A maguk természetességével, simulékony összhangjával megpróbálják elhitetni, hogy visszautaztam az időben. Ha egy sokkal nyitottabb, üdébb természetű vendéglátóm lenne, nem sikerülne nekik. De így, hogy a férfi maga is beleolvad a megszürkült, kifakult idő homályába, és nem is vágyik onnan kilépni, majdhogynem tökéletesen áldozatává válok a látszatnak.

Lassan, átgondoltan beszél. Letisztultan, minden hadarás nélkül. Szépen ejti a szavakat, és válogatott kifejezéseket használ. Tanult ember.

Megtudom, hogy a ház, szerteágazó, és valamikor híres tagokat felmutató családjának mára már egyetlen, eredeti kézben megmaradt, belvárosi kúriája. Hajdanán fényesebb mivoltát élte, mostanra belekaparta magát az elhanyagoltság keserve. A család lassan fogyott, innen-onnan ölték ki egykor rügyező ágait. Földre hullott mind, díszéül a gyászfödélnek, sötét gallyaként az átok sújtotta családnak- így rebesgették felsőbb körök szemfüles, pletyka-rágó molyai. Eladósodás húzta a nyomor mocsarába a dicső múltú famíliát, szegénység lopta el az aranyat asszonyai kezéről, és rángatta ki a pénzt az urak zsebéből. Csak ez a lakás maradt meg, hagyatékul az utódnak. Neki, családja utolsó élő tagjának. Ő az egyetlen örökös, kit arra ítéltetett a sors, hogy lássa mindazt elpusztulni, mit ősatyái felépítettek.

A történet által kiélesedett látásom már olyan dolgokat is észrevesz, amik az első körbetekintés alkalmával elkerülték a figyelmemet: hímzett székeken bomladozó minták, megkopott padló, megrepedt ablaküvegek, dohos, beázott mennyezet súgta a gazdagság múlását.

Ránézek a férfire. A szemében érthetetlen büszkeség csillog. A tekintetemet lejjebb csúszik, a ruhájára. Viseletes, nem feltűnően foltozott is, de rendezett. Bárhogy is alakulhat valakinek a sorsa, még a rossz körülmények sem tudják meghazudtolni az arisztokrata származást, a jó nevelést. A finom modor, a választékos kifejezés mindent elárul.

Továbbra is figyelek rá, miközben a teáscsészéért nyúlok. Hirtelen, villanásszerűen eltűnik a szoba a szemem elől. Csak egy pillanatig tart, hogy látom magamat, amint a férfi vezetésével elindulok a kert mélye felé. A háttérben még mindig hallom a hangját, tudom, hogy beszél, de a káprázat szerint csak némán megyünk a sötétben.

Megrázom a fejem, hogy kijózanítsam magam. A kép eltűnik, a látomás felszívódik a semmiben.

A férfi furcsán néz rám. Kissé meglepődik szokatlan viselkedésemen, de hamar erőt vesz magán és a lehető legudvariasabb módon az iránt érdeklődik, hogy jól vagyok-e.

Mivel nem válaszolok, habozik kissé, és felveti, hogy talán jól esne egy kis friss levegő. Még szabadkozni is kezd az áporodott szag miatt. Régen szellőztetett- mondja. Aztán felajánlja, hogy kimehetünk a kertbe sétálni, míg jobban nem leszek. Közben megmutatná a parkot - teszi hozzá.

Nem is tudom miért, de igent mondok.

Odakint gyors iramban sűrűsödik a levegő. Hamarosan teljesen besötétedik. Szilaj, terpeszkedő esti felhők kúsznak az égre, mint hatalmas, nehéz ólomszekerek, melyet sötét füstöt fújó igáslovak vonszolnak át a látóhatár felett. Néha egy-két csillag erőtlenül pislákol az égnek távol eső sarkában. Még nincs késő. Ha víg kedélyű évszak lenne, ez időben semmi sem tudná letaszítani a napot trónjáról, hogy az vérben ázva menekülni kényszerüljön. Azonban most, haldokló árnyak mutatják, hogy az ősz jócskán a télbe kapaszkodik. Sárgás vörös levelek kuporognak szanaszét a földön. A szél kedve szerint hordja őket. Minden lépésemnél fájdalmasan morzsolódnak össze.

A kert hajdanán átriumból kiváló, gondosan nyírt parkot jelenthetett. Ma, rendezetlenül, öntörvényűen utat törő fákat, bokrokat, melyek az elválaszthatatlanságig összenőttek. Az elszabadult természet hatalmát konokul egy kis kővel hintett ösvény kísérli megtörni.

Az út elején állok. Mögöttem az egykori átrium omladozó, idő terhe alatt megrogyó oszlopai. Rálátok egy hatalmas tölgyfára. Szinte el tudom képzelni a lombja alatt uzsonnázó családot, és a lugasban játszó gyerekeket. A szél megmozgatja az ágakat, s mintha távoli zsivajt is belelopna a dalba. Mennyi mindent tudnának mesélni ezek a régi fák!

Kiráz a hideg.

Merengésemből a férfi illedelmes köhintése toloncol ki a valóságba. Ő is a tölgyet nézi. Nem fordul felém, úgy mondja:

- Jöjjön velem. Mutatok valami érdekeset.

Nem akarom észrevenni a szája szegletében bujkáló mosolyt, ahogy még mindig a kopasz tölgyön függ a tekintete. Oly furcsán változtatja meg a vonásait, hogy szinte félelmetes lesz tőle.

Elindul az ösvényen én pedig, követem. Épp’ ahogy az előbb a látomásomban.

Megfordul a fejemben, hogy megállok, és arra kérem, hogy térjünk vissza a házba. Mentségül felhozhatnám, hogy még nem kezdtünk hozzá a munkához, ráadásul a rosszullétem is csak pillanatnyinak bizonyult.

De be kell, hogy valljam: Érdekel, hogy hová akar vinni.

A ház, a kert és a férfi oly megmagyarázhatatlan módon gyakorol vonzalmat rám. Mint valami tiltott kincs, elérhetetlen dolog, meg nem fejtett titok.

Izgatott félelem ült a falak tövében, ez terjengett a szobában, ez ivódott a bútorokba, ezt égették a kovácsoltvas kerítések cirádái közé, erről beszélnek a fák. De rá kell jönnöm, hogy ez a félelem kezd jóval több lenni izgatott, csábító vibrálásnál. Ez a félelem kezd valós alakot ölteni. Úgy érezem, a férfi visszahúzódottságával leplezi, hogy valami szörnyű történet, hosszú éveken át tekergőző história tudója. Mégis arra vár, hogy megtörhesse a hallgatás átkát, és most szólni akar mindarról, amit eddig nem árult el senkinek. Beszélni akar, és tőlem azt várja, hogy meghallgassam. És ettől a kimondatlanul erőszakos kívánságától, hideg kúszik az ereimbe.

A lábam alatt ropog a kavics. Az út elvékonyodik, és egyre közelebb jönnek a fák. Csupasz ágaikkal megpróbálnak belém kapaszkodni. Már csöppet sem találom elbűvölőnek a kert vadságát.

Úgy érzem, a park akaratossá válik velem szemben. Nem elégszik meg azzal, hogy csodálom. Többet akar. Erőszakkal, rám telepedve, megfojtva…engem akar.

Most már visszafordulnék. De a férfi még mindig megy. Csak a sötét körvonalát látom hátulról a lámpa fényénél. Tudnia kell, hogy küzdök a recsegő ágakkal, de nem néz vissza.

Érthetetlen, de egy pillanatra mintha kuncogni hallanám. Nem dorombolóan nevetni, nem is mélyről feltörően kacagni, hanem halkan, szinte magában kuncogni.

Rájövök, hogy remeg a lábam. Szabályszerűen megijeszt, ahogy a férfi viselkedik. Mutassa meg, amit akar, aztán gyorsan megírom a dokumentációt, és többet az utca közelébe sem jövök.

Egyre sötétebb lesz, ahogy távolodunk a háztól és belebújunk a rengetegbe. A kavicsos úton eluralkodik a gaz. A száraz kórók egy halk, kísérteties dallamra lengedeznek. Én is hallom, akárcsak a csupasz gallyakon egyensúlyozó pók, aki ennek a földöntúli fuvalomnak sző áttetsző húrokat. Ahogy elmegyünk mellette, a fény ezüstként tapad a hálójára, a pók maga pedig ledermed. Erre már nagyon rég nem járhatott senki.

A férfi jóval előttem halad. Nem vár meg. Gyorsan, kapkodva jár, nem is törődik azzal, hogy mit illetve kit hagy maga után. Megrémiszt az izgatottsága. Olyan hévvel mozog a fák között, akár a tébolyultak, mint mikor egy képzelt vad után rohannak. Őrült zsibongással vérükben, mely már veszélyezteti saját életüket, s környezetük épségét is, épp ezért tartják őket elrázva, rideg falak börtönébe dugva. Hogy ne követhessék csapongó elméjűk kiszámíthatatlan lázálmait. S e tébolyult viselkedés gyanúja pedig számomra igencsak vészjóslónak tűnik. Mégis sietek utána. Minduntalan megpróbálom utolérni. Inkább követem, minthogy egyedül maradjak ezeknek a vén fáknak haragjával.

Nem érem be a lépteit, amikor hirtelen megáll. Először azt hiszem, hogy miattam. Egy pillanatra meg is nyugtat, hogy talán csak önnön képzelgésem volt az, mikor lehullani véltem róla a tiszta, emberi értelmet, s most bevár, ahogy ahhoz az úriemberhez illik, aki bemutatkozott a kávézóban, s akivel a szalonban beszélgettem.

Azonban, mire odaérek, észre veszem, hogy egy sír terül el a lábunk előtt. A családi nyughely kőből faragott teteje enyhén kiemelkedik a földből- nagyjából három lépcsőfoknyira. Régen valószínűleg jobban kilátszott, mert az oldalára vésett írás eltűnik a talajszínt alatt.

Ha nem áll volna meg itt a férfi, akkor is rábukkantam volna. A szürke kőlap kitűnik a száraz levélszőnyeg közül. Úgy fénylik, akár lappangó csilláma egy olyan márványnak, amit tehetetlenségbe merevített a természet.

- Csak nem ezt akarta mutatni?- fogan meg a kérdés az elmémben.

A férfi nem szól. Lehajol a sírhoz és kezével lesepri róla azt a néhány kósza levelet, mi szinte csak úgy tévetegen ráhullott. Gondosan, alaposan tisztogatja, mint egy eszelős féltett kincsét. A kripta több száz éves lehet, sejtésem szerint a családdal megegyező korú. Generációk hamvai várhatják itt a feltámadás megígért üdvét.

- Mit akar tőlem ez a férfi? Miért hozott ide? Valójában nem is a dokumentum végett beszélte meg a találkozót? Eredetileg is ide akart hozni? Miért?- ezek a kérdések vegyülnek egyre inkább aggodalmas gondolataim közé. Azonban míg elmém e kép dolgozik, testem csak kényszerű lankadtságba merül, végtagjaim lustán, restül tűrik a tehetetlenséget. Mindeközben belülről egyre elcsigázottabban vacogok tovább.

A férfi felnyitja a sírt. Egy egyszerű mozdulattal odébb tolja a kőlapot, mint aki már gyakorlottan teszi. Nem akarom, hogy ez tudatosuljon bennem, mégis utolér a megállapítás.

Feltámad a szél és körülöttünk megtáncoltatja a leveleket. Kísérteties keringőjükbe a férfi hörgő nevetése kapcsolódik be.

- Nevet! Istenem, nevet!- remeg bennem egyre erősebben a félelem. Vibrálását már a bőröm alatt érzem.

A férfi arca torzzá válik örömében. Lemállik róla minden emberi, s egy csettintésre eltűnik a vonásaiból minden szépség. Csúnyává válik, kimondhatatlanul rúttá.

Dermedt riadalmamban, akaratomon kívül a férfi felém nyújtja karját és magához von.

Ott állok vele a sír szélén, a megélénkült szél tépi a ruhám szélét, és lepillantok a mélybe.

A fekete földön meztelen csontvázak hevernek. Szanaszét, egymáson, koporsó nélkül, akár ha valaki úgy dobálta volna be őket a gödörbe. Koponyájukra fájdalmat vésett a halál, nem törölte le arcukról a kínt az idő sem. Olyan furcsa, nem is tudom, hogy ki merjem e mondani: magukban érzem lelkük örök nyugtalanságát.

A tömegsírról a férfire nézek. Örült mosoly cikázik arcán. Szemében kicsiny, nem evilági fény, majd felharsan minden eddiginél tisztább, hangosabb kacaja. Egy eszelős rémisztő bolondériája. És ekkor földhöz vágja a lámpát, amivel a sírba világított. Hirtelen sötét lesz, fojtó, önálló sötét. Melynek az erejétől egy pillanatra –úgy érzem- elkábulok.

A kávézóban vagyok újra. Ne kérdezzék, hogy kerültem ide, hisz éppoly’ tudatlan vagyok e téren, mint bárki más. Egyszer csak itt találtam magam, mintha nem is történt volna semmi. Mintha…mintha az egészet csak elképzeltem volna. Gyámoltalanul, félszegen tekintek körbe. Igen, ez itt a jól ismert kávéház. A pincér egy asztalhoz iparkodik, ahol nemrég foglalt helyet két toll-kalapos nő. Egyikük kifejezetten rideg, afféle higgadt arcot vág, s ezzel üzeni a világnak teljes mértékű fedhetetlenségét. A sarokban még mindig ott ül az a hallgatag öregúr. Feltekint az újságból, egy pillanatra rám is téved a tekintete, aztán közbevetőlegesen lapozik egyet. Tüstént észreveszem, hogy az én asztalomon is fekszik egy újság, amiről meg mernék esküdni, hogy az előbb még nem volt ott. Bizonyára a másik pincér helyezte a falapra, mikor nem figyeltem.

Őszintén szólva még nem nyugodtam le teljesen az olvasáshoz, mégis késztetést érezek arra, hogy okvetlenül a címlapra nézzek.

A kiemelt hír egy fiatal nőről szólt, aki hivatalos okokból látogatást tett a belvárosbeli Tér utcában. Zavart beszámolójából csak annyit lehetett kivenni, hogy bement a 3. szám alatt álló házba, ami őt idézve: „nagyon is eleven volt”. Az ott álló kúriáról –az eddigi bejegyzések- úgy tartották, hogy lakatlan, miután tulajdonosai és építői az egykori híres család közvetlen örökös nélkül kihalt. E hirtelen eltűnésre még máig sincs pontos magyarázat, hiszen az ág látványos elszegényedése ellenére igencsak jelentős volt még a század elején is. Az utolsó leszármazottat portréja a szöveg mellett található.

Közben az órára pillantottam. Nem is igazán azért, hogy megnézzem mennyi az idő. Inkább olyan belső parancsoló hang szavára tettem, mely akadozó öntudatlanságba vitt, ugyanis utána rögvest újra a lapok közé mélyedek.

A vezércikk mellé, egy tollal rajzolt képet raktak. Egy középkorú férfit ábrázol. Valamiféle régi portré lehet, elég nehezen kivehető, bár a felvázolt vonások ismerős arcot körvonalaznak. Épp a képet tanulmányozom, amikor észre vettem, hogy valaki megáll fölöttem. Érzem, hogy figyel, és én fölnézek. A férfi áll előttem. Pontosan ugyan úgy, mint ahogy megismertem. Rendezetten, elegánsan. Gőg feszíti. Vonásain eluralkodik a jól ismert büszkeség, és még valami, amit ez idáig kimondhatatlannak véltem. De most már tudom mi az: A lappangó őrület titkos árnya. Semmi kétségem afelől, hogy róla készült a kép. A feltámadt rémület újfent megbénít. Tehetetlen vagyok. Az asztal lapja alatt gyorsabban remeg a lábam. Versenyzik a szívemmel. Még mielőtt bármit is tehetnék vagy gondolhatnék, a férfi maga felé húzza az újságot, majd futólag belekukkant és halványan elmosolyodik.

S e élveteg mosoly mögött, mintha vicsorgás lenne, amitől törpévé zsugorodik minden, mi körülvesz.

* Henri Bergson: francia filozófus. Kiváló író, éles gondolkodó. A metafizika feltámasztója. Új időkben a filozófiai művei nagyon elterjedtek és hatással voltak a megjelent regényekre. A legkedveltebb a „szubjektív-idő elmélete”.