Napszúrás

 Mind a hármuk alatt meglódult a bringa, tudták bele kell húzniuk, ha délre kinn szeretnének lenni a folyónál.
 A botokat természetesen Tom vitte, de nem azért, mert ő lett volna a legerősebb, csak a legvaskosabb, a legrondább kisfiú a csapatban, és a környéken is. Tiszta apja. Az iskolában mindig csúfolták. Nem csoda, lenőtt zsíros haja állandóan a szemébe lógott, ruhája alatt is észrevehető röcögő hája, vaskos ujjain felszakadt, véres körmök, pöffedt arcán kéjes vigyor, apró száján undor szavak. Hentes család sarja.
 Sven volt a csalifelelős, most is ott figyelt a nejlonszatyorban a sok kukac a kerékpár kosarában. Sosem volt a csalira panasz, erre volt legbüszkébb a kis nyakiglábnak csúfolt. Tényleg magasabb volt mindenkinél, de nem ezért féltek tőle. Mert féltek, tiszta apja, vadász család, büszke vérvonal. Öklét sosem, kígyónyelvét annál inkább használta. Mindenkiről tudott mindent, anyja pletykás fajta. Okos gyermek, jó helyzetfelismeréssel, erős szavakkal, a megalázás nagybajnoka, retteget ellenfél.
 Timi tekert, ahogy csak tudott, természetesen leghátul, hierarchia. Anyja fajta, vézna. Nem akart lemaradni, tudta, hogy ő csak azért van velük, mert valakinek segítenie kell a két ficsúrnak megszerezni a kettes, a megtűrt „jóbarát”. Az iskolában egyedül őt nem bántották, védettséget élvezett, haszonlesésnek köszönhetett mindent. Szüksége is volt rá, olyan szép, okos gyerek, hogy az már a többieknek fájt.
 Csodálatos volt az idő, pont olyan, amilyen augusztus elején szokott, nem meglepő, augusztus 4-ét írunk. A Nap bábjaival játszott délben, a szellőnek csak néha jutott eszébe egy kis langyosabb levegőt fújni az izzadt kobakokra.
 Délre tényleg odaértek Timi nagyapjának stégére. Nem most voltak itt először, talán nem is utoljára, máshova nem igazán lehetett menni. Egy erény mindháromban megvolt: Kitartás. Otthon mindig megígérték, majd valami nagy halat fognak, és az ígéret bizony szép szó.. Tim is ígért, de minek? Talán, mert nem akart lemaradni, pedig esélye sosem volt. Hierarchia. Övé a legkisebb bot, a legapróbb horog, a legnyamvadtabb kukac, a nádas melletti rész, esetleg ha egy kishal kapóra jön, esetleg..
 Sven apja nagy fenekező pecáját hozta, Tom a vadonatúj rablóhalas készletével próbálkozott, kishal híján gilisztával. Minden menetrend szerint haladt: Timi sírt, hányingere támadt a férgektől, félt megfogni a kukacot, Sven hozta formáját, csúfolta.. A végén mindig Tom szánta meg, utálta, ha valaki bőgött a közelében, halott húgára emlékeztette. Először a két nagyobb botot lehetett bedobni, a kis peca mehetett utoljára, de szigorúan a nádasnál, nehogy elzavarja a nagyobb halakat a nyitottabb vizeken. Hierarchia.
 Már egy órája ott ültek, nem beszéltek, csak unatkoztak, bár a kis szépfiú egyre jobban szórakozott, énekelt, imádta saját hangját, szegény anyjától örökölte. Szeretett dalokat előadni, közben táncolt is, és mosolygott, arra vágyott, hogy majd musicalénekes lesz, bár tudta, orvosnak szánja remegő kezű apja.
- Kisherceg, hagyd már abba! Elzavarod a halakat! Különben is pecázni jöttünk, nem balettórára. Nézd az úszódat!
 Timi azt sem tudta kitől jött a felszólítás, mert a figyelmét tényleg kapásjelző kötötte le hirtelenjében. Nem volt sehol! Sikongatni kezdett, nem tudta, mit tegyen, ilyen az idők folyamán egyszer sem fordult elő. "Mi van, ha béka lesz a végén és nem halacska? Utálom a békát!" Végül erőt vett magán, megrántotta a botot.
 Egy aprócska kis keszeg ficánkolt izgatottan a damil végén. Tom azonnal felpattant, előszedte a vödröt, amit eddig soha sem használtak, merített bele vizet. Eközben Sven szépen leemelte a horogról a halat, mert Timi persze ehhez, sem mert hozzányúlni. Reszketett tőle, de mégis olyan büszke volt, ez az ő első hala! Ugrándozni lett volna kedve, de csak a sikongatásig jutott, aggódott amiatt is, hogy a véletlenül beleáll Mr. Nyakigláb ujjába a horog. Vajon volt-e valami, amitől Timi egyátalán nem félt? A félelem lehet privilégium is. Hierarchia.
 Végül a kiskeszeg bekerült a vödörbe. Timi melléült, aléltan csodálta, gondolkozott, milyen nevet adjon új háziállatának, hiszen nem képzelik, hogy valaha is nyársa kerül zsákmánya! Olyan szépen csillogott! Talán mosolygott is, talán várta a három kívánságot, talán gazdájának fogadta Timit.
 - Mi legyen a neve? Mondjuk Ficánka?
 -Ugyanmár kisherceg, ebből vacsora lesz! - mosolygott mögötte Sven.
 -Nem! Nevezzük el úgy, hogy csali! Nagyhal csali! - kéjes vigyorral az arcán Tom is csatlakozott. Duzzadt orrlyukából kihalászta ujját, majd a szájába tette.. Valamit csámcsogott.
 - Timi fiú, ebből a kis semmiből csali lesz bizony! Gilisztával amúgy sem lehet rablóhalat fogni.
 -Igaza van! Foghatnánk akár csukát, vagy harcsát! - áradozott Sven.
- No, ide azzal a hallal!
 A dagadék ellökte Timit, és megfogta a kis keszeget. Ekkor Sven előállt a nagy tervvel: mivel ez a hal túl nagy a horogra, vágják ketté, úgy tegyék rá, amúgy is a ragadozók a vérre jönnek, mint például a cápa, ezt olvasta egy könyvben. Hmm.. Nagy szavak.. Sven és az olvasás, röhejes, tiszteletérdemlő..
 - Mekkora ötlet! - Tom már a kisbicskáját keresgette zsebében.
 Timi csak bámulta az ő egyetlen halacskáját, mint fulladozott már véres kopoltyúval puffadt, zsíros ujjak közt. Előrántott penge villanásától a kisherceg összekuporodott. Térdeit a mellkasához húzta, fejét a lábára hajtotta, a nádast bámulta, ahonnan az ő egyetlen kedvence származott. Mást nem látott, csak hallott. Egy nagy csattanást, kés csiszatolás, fiúk röhögése. És az a szag!
A kis szépség csak sírt, egyre csak sírt, halkan, térdein folytak könnyei.
Maga sem tudta hogy, de este hétre hazatértek.
A nagy hal, a cápa elmaradt. Az ígéret is oda.
Timi éjszakára belázasodott, hányt, feje fájt, szédült, reszketett, egyre csak pityeregett. Ki kellett hívni Williams doktort, kinek szokása volt, hogy egyedül akart maradni a pácienseivel, senki sem zavarhatta őket.
 Fél óra múlva kijött a gyerekszobából, leült az asztalhoz, írni kezdte a noteszét.
- Aggodalomra semmi ok, minden rendben lesz. Adtam neki lázcsillapítót. Attól majd meggyógyul. Csak egy kis napszúrás.