Szigligeti másnap, előadás előtt, kíváncsian benézett az újság szerkesztőségébe. A főiskolai lapot egyik kollegája, Pákozdi József menedzselte, de alapvetően a hallgatók írták a cikkeket. Kornélt, akiről Szabina beszélt, nem ismerte Szigligeti, de valami furcsa, belső kényszert érzett arra, hogy a szemébe nézzen. Valami jeges rémület szorította a szívét, maga sem értette miért. Hiszen a lány szereti, ebben biztos volt. Elég ha csak a tegnapi szeretkezésükre gondolt, és a szorítás máris engedett.
A szerkesztőségi szobában -legnagyobb megdöbbenésére-, hárman is voltak. Kornél, József és Szabina.
- Nahát, te itt vagy? Nem is tudtam, hogy bejössz.
- Nézd! Nézd! Megjelentem nyomtatásban –újjongott a lány. – A tiéd – mondta, és úgy nyomta Márton kezébe az egyik példányt, mintha valami rendkívüli ajándékot adna.
- Köszönöm – habogott a férfi, és zavartan olvasni kezdte a verset.
Mint igaz mese

Te életembe bújtatsz minden nap,
Szavaiddal ezüst fényt vonsz körém,
Végig gurulsz rajtam csókjaiddal,
Csak hogy örökre szép maradjak én.

Napfény csókjával szádra borulok,
Remegek izzón, ha a fény szádhoz ér,
Semmivé lennem nem kell ezer ok:
Levegővé válnék szerelmedért.

Kellesz nekem, mint árvának a jó szó,
És mint muzsikusnak kell a zene,
Meg nem álmodott álmom lett való.

Nem maradhatsz titok örökre Te se:
Ha nincs is szó, mellyel kimondható,
Ragyogsz belőlem, mint igaz mese.

- Ez igazán gyönyörű –nézett kétségbeesetten Szabinára, és megcsókolta a két férfi előtt.
Olyan volt ez a csók, mint mikor meggyűrűzik a madarakat. Márton úgy érezte mindenkinek tudomására kell hozni, hogy Szabina hozzátartozik.
- Nahát, öregem, gratulálok! –veregette bizalmasan vállon Pákozdi, majd diszkréten félre húzta Szigligetit. –Igazán szerencsés fickó vagy! Bár én nem tudnék olyannal együtt lenni, aki a lányom lehetne, de el kell ismerni, ez a Szabina tényleg nagyon figyelemre méltó.
Szigligeti nem is tudta hirtelen eldönteni, mi zavarja jobban: a bizalmaskodás, vagy ahogyan a kapcsolatukat ilyen szintre degragálta valaki, aki semmit sem tud róluk.
- Én sem tudnék olyannal együtt lenni, aki a lányom lehetne –akarta mondani, de nem jött ki hang a torkán.

Az előadás anyagát úgy darálta le, mint akit időre mérnek. Előszedte a jegyzeteit, de saját hangját túl dübörögték fejében a gondolatok.

Epikurosz a démokritoszi természetfilozófia követője, i.e. előtt 341-270-ig élt. Bár jól lehet számtalan logikai tanítást tulajdonítanak neki az utódok, valójában csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítását ismerjük. Az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget, és a fájdalmat tekinti. Etikai síkon a legfőbb jót a lélek nyugodt,, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Ezt a zavaroktól való mentességet nevezzük ataraxiának, amely filozófialag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben. A középkori keresztény morálfilozófia, az epikureizmust a féktelen kicsapongás filozófiájaként értékelte, és ítélte el…

- Teljes képtelenség, hogy Szabina összeszűrte volna a levet ezzel a Kornéllal. Ő, aki mindig azt vallotta, hogy a szerelem az maga a hűség, és ezért értelmetlen minden féltékenység, most mégis minden pillanatban attól reszket, hogy a lányt megérinti az a Kornél. Egyszerűen nincs joga rá mosolyogni! Nincs joga! Jog.. Ugyan már! –perelt magával –miféle joga van egy szertőnek, aki maga is megcsalja a feleségét. Voila! Az élet igazságszolgáltatása. A szabadság, amit ő megkapott Zsuzsától, hogy Szabinát szerethesse, most követeli jussát. Ha Szabina valóban szereti, úgysem csalja meg. Nem! Az ember nem tud egyszerre szeretni is, és hűtlenkedni is.

Előadás után úgy menekült a szobájába, mint akit üldöznek. És valóban: üldözték a gondolatai. A gondolatai, amik a szobájába is kitartóan követték. Zerencsére nyílt az ajtó, és Szabina a szokásos odaadó mosolyával megjelent.
- Na, mit szólsz! Kinyomtatták a versemet.
- Megkérdezhettél volna előtte…
- Azt hittem örülni fogsz neki – lépett hátra csalódottan.
- Örülök is, persze, csak ha nekem írtad, akkor talán nekem kellett volna először látnom.
- Kornél azt mondta, egy költőnek elsősorban az üzenet a fontos. És én világgá akartam kiáltani, hogy szeretlek.

Szigligeti lázasan törte a fejét a következő mondaton, de csak azt érezte, hogy eddig együtt szálltak, egyre magasabbra, és most egyedül zuhan. Hallotta ahogy süvít a levegő a füle mellett, és mindenáron valami kapaszkodót keresett, ami megtartja a zuhanásban, de sehol sem találta.
- Én nem jártam sehova nélküled. Most végre találtam társaságot ahol jól érezhetem magam. Nekem szükségem van erre –nézett bánatosan Szabina Mártonra.
- Persze. Megértelek. Menj csak. Nekem tényleg semmi jogom kérni tőled, hogy esténként otthon ülj, és arra várj, mikor tudok napközben hozzád rohanni.
- Nem erről van szó. Tudod jól. Na! Szeretlek – és gyengéden megcsókolta a férfit.
- Jól van, na! Semmi baj! Tényleg –mondta Márton, de minden erejére szüksége volt, hogy ne látszódjon az arcán a fájdalom.

Másnap reggel amint Zsuzsa elment első dolga volt felhívni Szabinát.
- Na? Hogy érezted magad tegnap este? –kérdezte, és a lehető legkönnyedebb hangját vette elő.
- Nagyon jó volt! –lelkendezett Szabina. - Még Kornéllal is táncoltam. Olyan rég nem volt már ilyen felszabadult estém. Mindenki olyan kedves volt velem.
Márton megint csak a levegő sűvítését hallotta.

Zuhanok!… Segítsééég! ….Segítséééééééég!!!!

De a kiáltás csak befelé hasította ketté az eget.
- Hagyjuk abba –szólalt meg erőtlenül.
- Tessék? –szólalt meg Szabina értetlenkedve a vonal túlsó végén.
- Én nem akarom, hogy nélkülem elmenj ezekkel.
- Ha ilyen választás elé állítasz, akkor tényleg hagyjuk abba –mondta a lány, és olyan idegen lett a hangja, hogy Márton abban sem volt biztos, hogy valaha is ismerte volna Balogh Szabinát.