|
Baltazár és a madarak
Baltazár madárijesztő volt.A kertjét magas deszkekerítés vette körül."Ez az én birodalmam: ami a kerítésig tart!"
-mondogatta, és elképzelni sem tudta, mi van a kerítésen túl.CSak a fák koronáját látta, meg a madarakat, akik onnan szálltak hozzá.Ha megkérdezte őket, azok a szárnyukat csapkodva kicsúfolták: "Ott más birodalom van, más kerítése, amihez egy rongyosnak semmi köze!" -csipogták és a vállára ültek, lyukakat csipkedtek a kalapjára, megrángatták rongyos kabátját, lila nyakkendőjét, azután visszaszálltak magot eszegetni, cseresznyét csipegetni.
-Miért nem beszéltek velem szépen? Miért csúfoltok állandóan? Miért nem énekeltek nekem?
-Azért mert rongyos vagy.És külömben is...Csak! -válaszolták felröppenve,és elszálltak a kerítésen túlra.
-Ne hagyjatok itt! Gyertek vissza! Csipegessetek még! Megehetitek az egész kertet! -kiáltozott utánuk, de a madarak nem jöttek vissza; csak a felhők lopóztak föléje az égen, és mosolyogtak, hogy miféle madárijesztő hadonászik odalenn.
Éjszakánként,amikor a csillagok és a hold vigyázták a kertet, azt álmodta Baltazár, hogy köré gyülnek a madarak, énekelnek neki, és elmesélik, mi minden van a kerítésen túl. Reggel jöttek is a rigók, a cinegék, seregéllyek, csicserkék, poszáták, zöldikék, de csak csipogtak, kalapot, nyakkendőt csipkedtek, és semmit sem meséltek.
-Én nem maradok itt tovább!Elmegyek, megnézem mi van a kerítés mögött! -mondta egyik nap, és nagy léptekkel megindult a kerítés felé.
A madarak csodálkozva néztek utána."Biztosan napszúrás...vagy valami rossz bogyót evett..." -csipogták.
Amikor a kerítéshez ért, nagy nehezen fölkászálódott rá, átlógatta a lábát, és megszámolta a fákat: "Három, tizenhárom, nyolc, öt, kettő, száz. Hüha! Eggyel több cseresznyefa, mint nálam...Szép" -állapította meg, azzal leugrott, át a másik kertbe, ott sétált, nézelődött, majd hirtelen megállt és nagyra meresztette a szemét.
Egy hatalmas házat látott; falát zöld repkény futotta körbe, tetejét moha lepte, s az ablakokban nagy szirmú virágok hajladoztak. a ház elött virágágyások tömve tulipánnal, rózsával, kardvirággal, az ajtóhoz vezető ösvényt pedig fehér kövek szegélyezték.
"Ez aztán a birodalom! Csupa virág! Hü de szép!" -ámuldozott, azzal óvatosan, lábujjhegyen lépve, megindult az úton. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor rákiáltott valaki:
-Hijnye-hujnya!Mit settenkedsz a házam körül?!
Baltazárnak még a lélegzette is elakadt.
Megfordult, és egy zöld kertésznadrágos apókát látott maga elött; két nagy lapát füle volt, fehér körszakálla, nagy vörös orra, kopasz feje, szemüvege, a kezében pedig müanyag locsolókanna.
-Ki vagy te? -kérdezte Baltazár.
-Én vagyok a kertész! -húzta ki magát az apó.-Virágokat nevelgetek,hogy szép virágos legyen a birodalmam...
-Valóban szép a birodalmad... meg illatos is,biztosan örülnek neki a madarak...
-Itt nincsenek madarak!-vágott közbe a kertész.- Gyülölöm öket, mert összecsipkedik a gyümölcsöt és megeszik a magokat...Az én virágaimban csakis én gyönyörködhetem!
-Elkergeted a madarakat? -csodálkozott Baltazár.
-El.De mostantól te fogod elkergetni őket! -mondta és erősen megszorította Baltazár karját.-Elvégre madárijesztő vagy, nem igaz?
-De hát én... én nem szoktam bántani a madarakat...
-Majd most fogod... ha nem akarod,hogy elverjelek! -Azzal a ház mögé vonszolta Baltazárt.
Ketrecek voltak ott hosszan egymás mellett, és három sor magasan egymás tetején; az egyikben rigók szorongtak, a másikban cinegék, harmadikban seregélyek, majd csicserkék, poszáták, zöldikék...
-Ezek mind a kertem akarták elpusztítani! -mutatott a kertész a ketrecekre, majd lezárt üvegekhez vezette Baltazárt, és azt mondta:- Ezek a szemtelenek pedig a virágok illatát akarták megkaparintani...Hijnye-hujnya, ők is a világ ellenségei!
Baltazár nézte a pici méhecskéket, amint egymás hátán másztak a szűk üvegekben... nézte és sajnálta őket.Azután kigondolt valami cselt, és lelkendezni kezdett:
-Nagyon jól tetted, hogy idezártad őket! Ügyes kertész vagy.
-Ehem-öhöm, nagy-nagy öröm, hogy így vélekedsz, pajtikám!
-vigyorgott a kertész és elengedte Baltazár karját.-Gyere, megmutatom, hol kell hessegetned a madarakat! -mondta, és a boldogságtól csak úgy ragyogott a nagy vörös orra.
Egy csomó árpavirág, földi csucsor és tililó közé mentek.-Itt fogsz hessegetni, reggel meg kapsz munkaruhát, új kalapot és egy tisztességes nyakkendőt... Most pedig munkára fel! -búcsúzott, és a müanyag locsólókannát lóbálva viszament locsolgatni a virágokat.
Lassan este lett, öreg este. A kertész rég lefeküdt, és a szépséges virágokról álmodott.
Baltazár abbahagyta a hessegetést.
"Itt az ideje, hogy segítsen azokon a világ-pusztító szemteleneken" -dünnyögte, majd odament az üvegekhez, és sorra leszdte a tetejüket.
-Hess! Hess! Menjetek haza a birodalmatokba! -mondta, mire a méhecskék bizsegve tódultak ki az üvegekből. Azután a ketrecek reteszeit húzogatta el.-Hess! Hess! Menjetek, meneküljetek innen! -hessegetett, a madarak meg csipogva röpködtek fölötte, és elszálltak mind a kerítésen túlra.
A házban kigyúltak a lámpák, és a kertész kiabálása hallatszott.
Már Baltazár is menekülni akart, amikor gyönge, halványka hangon megszólította valaki:
-Állj csak meg, rongyos! Én is elszeretnék innen menni.
-Hol vagy?ki vagy te? -nézelődött, de senkit sem látott, csak valami beteges nyöszörgést hallott a ketrecek felől.- Hol vagy?Merre vagy? -suttogta, és az egyik ketrecben meglátott egy kis tengelicét.- Mit csinálsz itt? Miért nem mentél a többiekkel?
-Légy szives, segíts nekem, te rongyos! -kérte a madár.
Baltazár kivette a ketrecből, és épp föl akarta dobni, hogy repüljön, amikor valami szokatlanul meleg és szokatlanul vörös foltott vett észre a tengelice szárnyán.
-Hú! -meresztette a szemét.- Megsebesültél?
-Igen -mondta halkan.- Vérzik a szárnyam, mert a kertész megdobott...Vigyél el, te rongyos, vigyél el innen!
Baltazár nagy léptekkel indult a kerítés felé, majd óvatosan, hogy meg ne szorítsa a tengelicét, átmászott a másik kertbe.
A kertész mérgesen rohangált a virágok között, de a sötétben alig látott valamit; puskájával jobbra-balra lövöldözött,és egy szélhámos madárijesztőről kiabált.
A túlsó kertben egy fűcsomóra tette Baltazár a tengelicét, rongyos ruhájából tépett egy csíkot, és betekerte, bekötözte vele a szárnyát.
-Köszönöm, te rongyos, köszönöm, hogy megakarsz gyógyítani... -kezdte el-elakadó hangon.- Te vagy a világ legjobb rongyosa... Téged biztos szeretnek a madarak...
Nem válaszolt Baltazár, hanem egy fa tövébe kuporodott, és a tenyerében szuszogó, bekötözött szárnyú tengelicének mesélt a birodalmáról, a felhőkről és a cseresznyefákról.
Reggel visszatette a fűcsomóra, és megkérdezte:
-Éhes vagy? Hozzak ennivalót? -De a tengelice hiába akart válaszolni, hiába erölködött, bizony egy árva hang se préselődött ki a torkán. Baltazár megsimogatta, majd elment és muhart keresett, amit aztán csipetenként a csőrébe rakosgatott.
-Egyél -mondta-, hogy legyen erőd... és gyógyulj meg...és röpülj...és...úgy szeretném, hogy énekelj nekem...
Azután lekapta fejéről a lyukas kalapot, és vízért szaladt.
-Lyukas a kalapom...Majdnem kifolyt az összes víz... -érkezett vissza néhány csepp vízzel, de a tengelice már csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt a fűcsomón.
Szótlanul ment a kertje közepére, és vitte markában a tengelicét. Egy kis gödröt ásott, beletette a madarat, betemette, dombocskát egyengetett fölé, és leszúrt a földbe egy köleságat.
-Látod -súgta-, csak ez a köleság maradt neked... ezt tette a kertész a birodalmáért... a szép virágokért...
Most nem csipogtak, nem zajongtak a rigók, a cinegék, seregélyek, csicserkék, poszáták, zöldikék, nem csúfolták Baltazárt, és lyukakat sem csipkedtek a kalapjára, mint elindulása elött, hanem leszálltak sorra, magokat ejtettek ki csőrükből, a magokból meg virágok nőttek a köleság körül: százszor szebb és százszor illatosabb virágok mint a kertész birodalmában.
Baltazár csak állt, nézte a köleságat, nézte a virágokat, és messziről, a kerítésen túlról, valami halk énelet hallott, valamit, amit senki más nem hallhatott: a tengelice énekét.
| |
|
|
|
|
