Esett a záporeső és szürke volt az ég azon a mesebeli napon. Úgy hiszem, szerda volt, kora reggel vállukra terítették fehér tollpalástjukat, kardot fogtak a Magahittek vitéz fiai, és elindultak a porvidékek felé. Mind sejtettük, hogy ezt fogják tenni, egy hallgatag, búskomor reggelen elmennek majd oda, ahol ismeretlen minden élő és élettelen, és talán nem térnek vissza sohasem. Elhagyják majd Magahitt Majort, mert az égbenyúló, eleven tornyok folyton szomjasak.

Pedig úgy tűnt, az övék hibátlan öröm. Nem volt szerte világon még egy olyan hatalmas és dúsgazdag tartomány, mint a forgószelekkel fésült Magahitt Major. Elégedetten fütyülve élt ott a büszke Magahitt család, nem létezett számukra lehetetlen, és nem volt tilalom. Éjjel lámpalevelű fák világítottak az utak mentén, nappal felhők törölgették az ablakokat, mert égig nőttek a házak.

A Magahittek megteremtették sose látott állataikat, melyek szétáradtak a világ minden égtája felé. Ezüstlazacok, csonthéjas teknőcmagoncok úsztak a föld ereiben, márványpelikánok és aranydarazsak repültek át a magas sziklaszirtek felett, a festett hátú vonalzsiráfok pedig átrohantak a keskeny földszorosokon, egyenesen a derengő porvidékek felé, hogy ott belélegezzék a kutakban kavargó, bűvös, sötét permetet. Miután átszelték a Föld összes birodalmát, a Porarcúak földjéről visszatérve mérhetetlen hordókba lehelték a magukba szívott, éjszínű cseppeket, mert csak erre születtek a Magahittek tudatlan teremtményei.

Bizony, más népek téglát, téglára rakva építgették a falakat, ámde Magahitt Major fényes városai nem így születtek. Amott komor varázsnedű öntözte a termőtalaj göröngyeit, mire az eleven házak előbújtak a föld alól, és úgy nőttek, növekedtek egyre magasabbra és magasabbra, mint a nád.

Nem is álmélkodott azon senki sem, hogy elégedetten fütyül minden Magahitt.

Csakhogy hamarosan sok zúgva szuszogó, idomított állat, mely téblábolva, szárnyalva és evickélve elhagyta Magahitt Major határait, örökre eltűnt a végtelen világban, és ekkor a Magahittek fehér tollpalástja alatt meglapult, majd lassacskán gyarapodni kezdett a lelket rágó aggodalom. „Talán épp most hagyja el földjeinket, cseppről cseppre, csöndesen szökve a föld véges varázsa, gyászos színű vére – suttogta a Magahittek fejében szorongó gondolat –, mi lesz most velünk?! Ha elveszítjük alázatosra tervezett lényeinket, és a szurokszín bűverő nem táplálja többé forgószelekkel fésült gazdaságunk, elpusztulnak, és romba dőlnek Magahitt Major élő tornyai!”

Hadsereget toborzott hát a Magahitt nemzettség, összehívta legbátrabb fiait, akik útra keltek, meghódítani a porvidékeket. Elhagyták a forgószelekkel fésült birtokot, hogy háborút viseljenek a porarcokat tükröző, kifogyhatatlan kutakért. Meneteltek szünös-szüntelen az elhalványuló fények és fakuló színek nyomán haladva.

A Porarcúak földjén a szín már nem létezett, nem volt zöld, piros, kék és sárga sem, csupán a szélben szálló apró porszemek tompa színe volt mindenütt, de fekete volt a hatalom. Lélek nélkül született, időtlen árnyak, fekete pikkelykabátba bújt Gonorró katonák uralkodtak azon a tájon, porban élt valamennyi nép, és a tömegnyi Gonorró mohón falta a Magahittek kieszelt állatait.

A fehéren érkező harcosokkal tüstént összecsapott a Gonorrók raja, a Magahitt sereg elszántan szembeszállt velük, és rezzenés nélkül irtották a milliónyi aljas ördögöt. A vakon öldöklő pikkelykabátosoknak nem volt irgalom, legyűrték őket a Magahittek, és amint véget ért a győztes pusztítás, lehúzták a halott Gonorrók fekete pikkelykabátját és felvették fehér tollpalástjuk fölé.

Azt remélték, így majd nekik engedelmeskedik valahány Porarcú nép, azonban a megölt Gonorrók fekete pikkelykabátja lappangó gyötrelemmel megfojtotta őket. Meghaltak mind, nem óvta meg őket a hófehér tollpalást, hiába hittük, hogy legyőzhetetlenek.

Ámde volt még egy Magahitt légió. Ők is megütköztek a Gonorrók törzseivel, és az elvakult, parttalan csatában, már-már semmivé foszlottak a tollak és pikkelyek. Mégis, egy elveszett, küzdelmes napon, melyen a borús keserűség terhe mélybe húzta a bölcs reményt, és zuhanni kezdett a hit, megtorpant a két egymásnak feszülő hadsereg.

A Magahittek levetették világos tollpalástjukat, a Gonorrók is kibújtak sötét pikkelykabátjukból, és mind magukra vették egymás sokat jelentő, szakadt jelmezeit.

Akkor történt, abban a senki által nem jegyzett, álomba olvadó pillanatban, hogy eltűnt a fekete, és eltűnt a fehér, ezüstkékbe borult minden vidék.