Meleg, nyári nap volt, odakint kellemesen fújt a szél, de a rendőrség pár négyzetméteres, ablaktalan szobájában csupán a sarokban árválkodó ventilátor kavargatta az állott levegőt. Déli tizenkettő körül járhatott az idő.
– Redőrúr, mind az enyimé… higgye mán el! – bizonygatta Grimasz, unottan könyökölve az üres asztalon. – Há’ tehetek é’ róla, hogy módos családbó származom, Redőrúr? Ez mán csak nem bűncselekmény? Az emberek tele vannak azzal a… előizével… elödzőhogyishíjják, megelödzőit’lette, tuggya! Azé’ van ez a zegész… az emberek it’léte miatt, ami olyan… elödzőféle!
Délelőtt Fizi Mihály, becenevén Grimasz még nem sejtette, hogy délben már a városi főkapitányság üres szobájában fog ücsörögni, és részletesen el kell majd mesélnie mindent.
A park egyik üres padján üldögélt délelőtt negyed tíz táján, abban a nadrágjában, amiről már rég leszakadtak a zsebek, a kedvenc, kockás ingében, amit babonából azóta nem moshatott ki senki, amióta három galamb és egy rigó is megtisztelte egyazon napon, lábánál pedig egy ócska hátizsák hevert, mintha a gazdája már el is felejtette volna. A járókelő népeket figyelte, meg a türelmes fákat, bokrokat, az egymás pórázába gabalyított kutyákat. Arra gondolt, ez egy jól megkavart, zavaros bográcsgulyás, és ő most átveszi az ízét, szétfő, mert ha nem, a fazék aljára süllyed, ez minden nyers krumpli sorsa.
Egy öregember, aki talán épp a közeli vegyesboltba igyekezett, hogy nyalókát vegyen az unokáinak, vagy a sakk-klubból tartott hazafelé, lassacskán elvánszorgott a pad előtt, megállt Grimasztól pár lépésnyire, visszafordult, és a fejét ingatta.
– Istenem, istenem… – motyogta, majd hirtelen elkezdte átkutatni a zsebeit, és a padhoz csoszogott.
Grimasz egészen meghökkent, mikor látta, hogy a nagypapának esze ágában sincs leülni, nem teszi le a botját, meg a reklámszatyrot, hanem egyenesen őhozzá közelít. Nem értette, vajon mit akarhat tőle, hiszen ő már rég semmivé lett, biztosan érezte, hogy már teljesen belefőtt ebbe a meleg kotyvalékba, ami a nyári park, és most, tessék! Mégis kitűnt, valami miatt.
– Tessék, fogadja el! – mondta az öreg, és pénzt nyújtott a meglepett Fizi Mihály, becenevén Grimasz felé.
– Hööhö! Egy ötvenes??? Nem köll, köszönöm cépen… – felelte Grimasz, ámde az öregúr nem tágított.
– Tegye csak el, bátran! Jó szívvel adom.
– Há’ akkó… aggya másnak! Jó szívve…
– De hisz, jól jön ez magának!
Grimasz egyre ingerültebb lett:
– Haggyon má’ békibe! Nem köll, nem éti?! – kiáltotta.
– Ne mondja, hiszen… hiszen látom én... No, itt van! Tegye csak el, jó ember! Nem kell szégyenkeznie!
– Szégyelősködik a féckes rossz nyavalya! Van pédzem… épp ölég. Nem köll a magáé.
– Tudom én… persze… tudom, milyen nehéz…
– Naja, nehéz, nehéz há’! Ezé tettem le – egyet értett, és bólintott, ellenben az öregember úgy folytatta, mintha meg se hallotta volna őt:
– …nehéz beismerni. Magam is voltam ilyen helyzetben.
– No, eztet é’ nem hinném…
– Ne kéresse már magát, fogadja el!
– De ha eccer nincsen rá szükségem!!! Nem köll no! Kőccse az unokákra, vagy tudomisé’…
– Nézze, ez nem valami sok, de legalább mára vehet belőle egy kevéske harapnivalót, zsemlét, vagy egy pár kiflit!
Grimasz hallgatott, percekig bámulta az öreget, ahogy remegő kezében tartja a fényes aprópénzt, látta, ahogy ráncos arcáról a megtapadt, vastag szánalmat, apránként lepergeti a jótevők békés mosolya, a szemébe néz, és ősz fejével biztatva biccent egyet-egyet.
– No jó… Egy kiflit! Arra ölég egy huszas. Adok vissza, várgyon – szólalt meg végül, és felvette lába mellől az ásatag hátizsákot. – Csak előkerítem a brifkómat!
A zsákból elsőként előhúzta az aranyláncot, a súlyosabb, félmétereset, majd még azt a kettőt, ami beleakadt. Aztán elővett öt-hat maréknyi gyöngysort, a nyakéket, pár kisebb-nagyobb gyémántot, meg a diadémot, ámde a brifkóját még mindig nem találta, ezért óvatosan kipakolta a kínai porcelánokat, három aranyórát, és még egyet, a duplafedelűt, antik fülbevalókat, modern karpereceket és metszett brossokat, majd pedig az ezüst étkészletet is, és akkor végre előrántott egy pénztárcát.
– Nini! A csudába, mán aszittem sose kerül a kezembe, de megvan, lássa?
Csakhogy ekkor az öregember már zsebre tette a pénzét, és egy egyenruhás rendőr állt mellette.
Fizi Mihály a következő órákat már a rendőrség pár négyzetméteres, ablaktalan szobájában töltötte, és esküdözött:
– Redőrúr, mind az enyimé… higgye mán el! Isten a zatyám!
– Tehát nem tagadja, hogy az önnél talált értéktárgyak az ön nagynénje, az elhunyt É Terézia házából származnak?
– A tanti, meghótt szegény drága…
– Nem tagadja???
– Mé’ tagadnám? A drága tanti, ekőtőzött a túlvilágra, és rám hagyta mindenit.
– Tehát azt állítja, hogy ön, Fizi Mihály, mint É Terézia vérszerinti rokona és egyetlen örököse, jogosan birtokolja az elhunyt ingatlanát és értéktárgyait. Így van?
– Így redőrúr, ahogy mondani teccik! Az én drága tantim vígan kerengőzik mán odafönt a menyeknek orcágába! Nem is gyün ő mán vissza, így gondóná ugyi? No de sose higgye! Mehogy visszagyütt… éspedig nem is eccer! Nyekerészett, nyivákót ott neköm öszevisza, hogy rámtestáta a fétett vagyonát, én meg nem böcsülöm, nem suvickolom, meg fő se veszek még egy piti fülfüggőt se! No mifene! Teccetős is vónék, nem iga? Na de a tanti csak nem éti má’ meg, hogy ritka rusnyán áll rajtam a smukk… Há’ aszondom, éngöm osztán ne molesztájjon! Kipakolom én a kulipintyóját, oszt eviszem neki a csecsebecséit a temetőbe. Nekiindútam a cuccal, de az a tetü tömegjágány sehogyse akaróddzott becsörömpőni a megállóba, há’ gondútam lepihenek a parkba, no és akkó gyütt az a levakarhatatlan trotli…
– A négy arany zsebóra is a néhai É Terézia hagyatékából származik?
– Úgy ám! Odavót a mennyegzőké a tanti, meg a habos ruháér, megházasodott cirka féltucaccor, osztán mindenik hitesurátó megtartott egy potomnyi emléket. Egy-egy zsebvekkert, amolyan aranyoskákat.
Ekkor a kihallgatást végző rendőr megállt Fizi Mihály előtt, egy tüzetes pillantással tetőtől talpig végigmérte, arcvonásain a hazugság alig észrevehető jeleit kutatta, majd kiment a szobából. Pár perc múlva visszatért, kezében a negyedik zsebórával, a duplafedelűvel. Letette Fizi Mihály elé az asztalra, és így szólt:
– Harminckét évvel ezelőtt eltűnt idősebb Haj Dániel huszonnégy karátos arany zsebórája. Ő akkor feljelentést tett ismeretlen tettes ellen.
– Ó, csak nem…? – suttogta megdöbbenve Fizi Mihály. – Csak nem Haj Dániel? A tanti harmadik ura… Hajné É Terézia, így hítták a tantit esztendőkig.
– Miután ön a parkban közszemlére tette a néhai É Terézia hagyatékából származó, jelenleg az ön tulajdonát képező értéktárgyakat, ezzel kisebb csődületet teremtve, idősebb Haj Dániel felismerni vélte harminckét évvel ezelőtt elveszített zsebóráját az ön értéktárgyai között.
– A báttya… Há’ él még a vén lókupec??? Nem lehöt igaz! Óóó, hogy az a … a csökönyös trotli? Há’ ő vót az?
– Ha jól értem, ön és Haj Dániel mindketten néhai É Terézia rokonai…
– Bizomány! – bólogatott Fizi Mihály széles vigyorral. – Örünni fog a báttya, ha mesélek neki a tantiró… gyanítom, minnyá gyün velöm ő is a öregjányhó vizitbe! Evisszük neki a fétett vagyonkáit... kivátképp a duplafedelűt! Végeztünk ugyi, redőrúr?
|
