Éjszaka van. Odakinn minden olyan csendes, olyan hideg, csak a tüz pattogását hallania kandalló felől.A szobában egy lány üldögél a félhomályban, s kötöget. Csak kötöget és kötöget, fürgén mozognak fáradt ujjai. Egy sálat kötöget, egyre csak köti és köti. Addig köti, hogy lassan nem látni a végét. A sál olyan hosszú lett, amilyet még kevés ember készÍtett. Fekete szine illik a lány vörösesnarancs hajához. Íves testén citromsárga, virágmintás köntös van, olyan, mint a gésáké. Egy nagyöblü fotelben ül, szemben egy régi, de jó állapotú asztallal, mellette egy nagy tükör, s az mellett a kandalló, mely tüze csak lángol és lángol, egyre lángol. A lány rápillant a tüzre, mely fénye meleget ad arcának. Majd még 1-2 öltés és elkészült. Odaáll a tükör elé, leveti finom köntösét, szépen leterÍti a fotel karjára. Most pont olyan tiszta és szabad kihült teste, mint születése pillanatában. Meztelen vonalain körbetekeri a nagy sálat, úgy, hogy az takarja, de kiemelje formáit. Csak nézi, nézi a fonalszálakba öltöztetettet a tükörben, s közben arról ábrándozik, milyen jó is volna, ha a sál egy világnyit hosszabb volna, s egy kicsit megsimitaná érdes ujjaival. Előveszi fiókjából vérvörös ruzsát, s felfesti rózsaszinü ajkaira a kihÍvó vonásokat, melyek visszaidézik az őszi táj pirosló faleveleit. Kacéran néz szemeibe, mintha magát akarná elvarázsolni különösen büvös bájával. Igen, mint önmaga vendége ül le a cseresznyefa szinü asztalhoz, az ütött-kopott kis sámlira, s meghivja magát egy frissÍtő érintésre. |
|
|
|
|