Habókos ember volt a Viktor.
Dadogott is. Talán mert egyszer
még pici, pólyás baba korában
fejére ejtette az anyja.
Vagy a holdnagy, húsos ülepével
néhány percre csak ráült álmában,
vagy rácsavarodott a dunyha - -
így nehéz ám a lélegzetvétel.

Ezért, mikor felnőtt a pulyából,
jól elcsépelte az anyját párszor.
Csak úgy: öntudatlan bosszújában.
Volt jajveszék; sírt-rítt az anya.
Látjuk: kijön Viktor nagy hévvel,
és a sáros tanya udvarában
– ó az a fullasztó, néma tanya! –
egy lyukas fazékba rúg üszkével.

“A ku-kurva életbe!” Viktor
e szavakra fakadt ilyenkor.
De ez is elmúlt. Kutyafuttában
meghalt Viktor, és meghalt az anya.
Egy sírban az anya gyermekével;
fekszenek a nehéz föld porában –
romos a fal, üszökfa a tanya;
csűrdöngölőt jár az év az évvel.

Gondolhatnánk: csendben hull a por
ott lent: az anya és a Viktor
megbékült e kettő holtában.
De nem! Belemarkol az anyja
agyába… a sárga csont-kezével
markolászik nyers fasírtjában.
Míg fenn vartyog az ég varangya,
a Hold, rücskös, gülü szemével.

Ej! Majd megbékülnek valahol.
Ha marad: haj, köröm, csontpor.
Nagy a tudás a csend dudájában.
Rájönnek, hogy a sündisznócska
tehet róla. Ő a tüskéjével,
pisszével, korhadt szaggal orrában,
ő tehet róla, hogy e világ ócska –
eliramlik az ember lelkével.