Fájdalom hullámzik a derekam, és hasam között. Ideje találkoznunk, beszélgetni. Kinyitom a szekrényt, és leülök.
Nem nézek a szemébe, inkább kezemmel dörzsölöm az arcom, majd hozzákezd.
- Mi végre itt? - Semmi különös, csak jöttem. - Vérzel. - Tudom. - Be kellene kötni. - Majd, nincs annyi kötszer. - Ki elől menekülsz?
Nincs válasz, kommunikálni is csak nehezen. Hátradőlök, a kabátok megtartanak. "Mi végre itt?" A miérteket utálom, szerencsére nemcsak én. Feladatomat végzem, mint mindenki más, minden egyes lélegzetvétellel közelebb jutunk célunkhoz. Rendeltetésszerűen, mint a karikacsapás. Pusztítunk, ezért vagyunk itt. Természet rendje szerint, születünk, majd elhalunk. A Föld született, és már agonizál. Vajon miért kellett kiemelkednünk a többi faj közül? Nyilvánvaló. A fejlődés, a kutatások, a gondolatok, az érzelmek, mind a célt szolgálják. A Föld zsoldoshadserege vagyunk, feladatunk kegyes eutanázia. Akárcsak a gombák a fa törzsén, élősködünk. Addig élünk mi is, mint a gomba, ha a fa nyugovóra tér, követjük őt. Tökéletesen ki lettünk képezve, bármit teszünk, tudatosan, öntudatlanul, egyszer révbe érünk, és velünk ez a golyóbis is. Semmi sem tart örökké. A pusztulásnak egyszer fel kell kapni a fejét, hiszen idő van. Megérett, majd elrohadt. Ennek így kell lennie. Csak hálát annak adhatunk, hogy nem te, ő, vagy én zúzom be a fejét az utolsó előtti embernek az utolsó csepp desztillált vizeletért. És nem te, ő, vagy én fetrengünk a végtelen sivatag közepén, kiszáradva, tudva és várva az utolsó fújtatást, kimondva a sok ezer éve elfelejtett, elrejtett szót: Istenem. Ha szásszor is nem vagy Istenem. Talán Te sem tudod, mikor jön egy másik életforma, valahonnan, távolról, küld szondákat ránk, vizsgálja a felszínt, és a sok elhullott fogsort gondolja természetes környezetnek, talán szellemeket lát, talán civilizációjának első nagy lépése épp az én koponyámon fog megszületni.
20 évesen úgy érzem, kiöregedtem. Se jobb, se rosszabb nem vagyok nálad, nem viselek divatosabb ruhát, csak annyi élelmet veszek magamhoz, ami neked is szükséges, se okosabb, se szebb, se tisztább, vagy bűnösebb.. Élünk, és élni hagyunk, de rohamosan vénülünk, te is, én is. A fejlődés. Ilyen fiatalon is érezheti az ember, a hatalmas rohanásban eljár felette az idő, az ő jelenetének vége, a következő kockák már nem róla szólnak. Talán így jó, ez a természetes. Igazság az, hogy hamar vénülünk. Mennyi lehet hátra? Nem lényeg, nem is érdekel. Tudom, hogy végzem, és cseppet sem rémiszt a tudat. 30 vagy 35 év van hátra, esetleg kevesebb vagy több? Villamos, vagy a tüdőrák segít át a világokon, mindegy. Feladatom elvégeztem, mindegy, hogy sejtjeimet továbbörökítettem, vagy sem, megteszi helyettem más, egy lélegzetvétellel is szolgáltam feladatunk.
Még biztos találkozunk egy pár fekete kutyával. Találkozunk egy pár baráttal, egy pár érzelemmel, vagy emlékkel. Aki egyedül érzi magát, hazudik. Tied, övé, és enyém. Örök barátaink vállunkon. Minden képen, minden emlékben, rezzenésben, gondolatban, könnycseppben. Barátaim, idő és az elmúlás.
Felszabadultan állok fel, szemembe nézek, búcsúzom, becsukom a ruhás szekrényt, a tükör ismét a kabátokra bámul. |