„Te vagy nekem a fény,
sötét éjszakákon.”
De te vagy a köd is
a kietlen pusztaságon.
Már szemeddel látom
mindent, ami számít.
Gyengédséged bíztat,
mosolyod szívet ámít.
Százezer éjszaka:
pillantásod csupán!
Csodálom szépséged,
gyermetegen, bután.
Kérlek téged, Istennőm
engedd, hogy élhessek!
Reményt adó kékségbe
naponta nézhessek!
Ujjaimmal játszhassak
vérvörös tincseden,
fejem pihentessem
érzéki kincseden!
Gondjaim pillangó
felhővé váljanak,
Rólad szóló álmaim
Tiedre várjanak.
Szívem dobbanása
egyesül Tieddel,
immár vallásom is
egyezik hiteddel,
Mely istene a Szerelem!
Társaddal imádod.
S a bűnnek minden
próbáját kiállod.
Te őt őrzöd szívedben,
ki fontosabb mindennél:
egy szerencsés kiválasztott!
Ki másért élhetnél?
Mikor engem dicsérsz,
mikor magad bántod,
az is csak róla szól,
akkor is őt látod!
Csendben, a sötétben
őrlődik a lelkem:
csodás boldogságod
majdnem tönkretettem.
Miért van benne ennyi
ártatlan igazság?!
Sugárzó alakod
minden, mi vigaszság!
Csak szerelmed értheti
illatod üzenetét,
amely felülmúlja
angyalok képzeletét…
Te voltál nekem a fény
hosszú éjszakákon,
miattad láttam mindent
a fényes Holdvilágon.
|
