Milyen lehangoló, ha
boldogtalan a szív,
nincs az ember életében
ilyenkor semmi szín.

Nem vidítja Napnak
csillogó varázsa,
sem az éjszakának
mámoros hatása.

Női csóknak zamata
nem feledteti vele,
gondnak és kudarcnak,
hogy hol van a helye.

Bús komor hangon,
ha lecsúszott az ital,
fülébe zendül neki
egy nagyon régi dal,

Mely őseit említi,
kik tudtak még mulatni,
boldogan zenélve
nagyokat vigadni.

Most már csak a szesz
ad egy kis kedvet,
így heveri ki ő
az egyik késő estet.

Némán nézi a bort,
amely kedvét szegi,
a fizetség árát
az asztalra kiteszi.

Felkel a pohártól,
kitámolyog halkan,
meg sem közelíti ez már,
ami volt itt hajdan...

Valami kihalt,
eltűnt tán örökre,
nem emlékszik már
a szédítő örömre.

Hazamegy és lefekszik
a puha, hideg ágyba,
és így fog emlékezni
holnap a világra.

1997.11.27.