Lehet, hogy e versem kissé Ezópuszi.
(Így hatott rám most a múzsa puszi.)

Egyszer egy róka egy fa alatt pihent
Arra repült a holló
ki látta, hogy az oly jó róka
épp az ő sajtját majszolja
amit - Ezópusztól tudjuk-
tőle kicsent.

A holló ezt gondolta
"E sajt az enyém
hogy visszavegyem, s megegyem,
szóval, hogy begyembe tegyem
-ha lenne- oda'dnám alkarom.
Nosza itt az alkalom!"
Azzal leszállt a fára.

S mint "olyan" nőktől hallja az ember
-kit az isten nagy bottal megver-
úgy kezdte:
"De szép a farkad Drága"
(Higgyétek! Nem én adtam a szájába
e mondatot,
mit önnön csőrével mondatott.)
(e mondat most engem felderített)
ám a róka rá sem hederített.

"Szőrös, vastag és hosszú"
folytatódott a bosszú,
mit a holló forral
s rókánk emelkedett orral...
-ennyit ért el a holló-
... fogta fogaival a sajtot.
mit a holló oly nagyon óhajtott.

Fülelt már a róka
tetszett az iménti strófa.
És a holló folytatta:
"Szép bizony az koma
ránézni is öröm."
Hogy nőne a végére ronda nagy köröm!
-gondolta mellé, de ki azért nem mondta-
Saját sajt esélyét ezzel nem rontototta.

A róka csak lesett,
s a sajt a szájából ki is esett.

Így történt, hogy a holló
kiénekelte a sajtot
a róka szájából.
Ó jaj de hiába!
A sajt nem repült fel
a fára
a saját szájába.