Én vagyok!
Ez a rövidke kijelentés amely felbontja az emberi lény egységét - egész-ségét.
Ugyanakkor az öröklét felfoghatatlanságának okát is - részben - e két szó együttesében vélem
meglelni.
Alig mondjuk ki: Én vagyok! Rögtön kapcsolódik hozzá további két kijelentés, miszerint:
Én voltam! és Én leszek! Abban a pillanatban ahogy értelmezzük, vagy akár csak értelmezni
próbáljuk a jelen-, múlt- vagy jövõ-idõt, máris megcáfoljuk az öröklétbe vetett hitünket.
A két új kijelentésünkhöz - az emberi természet örök tagadásra épülõ mivolta miatt - újabb két
- ebben az esetben tagadó - kijelentést illeszthetünk: Én nem voltam! és Én nem leszek!
A ma - testével azonosuló - emberének, talán ez a két legnagyobb dilemmája.
Én nem voltam!
Én nem leszek!
Mindannyian tudjuk, hogy ezek a kijelentések logikailag igaznak értékelhetõk, hiszen volt olyan
idõ amikor még nem születtünk meg, és eljön az az idõ amikor már a hamvainkat is szerteszórta valami
jótékony - vagy kevésbé jótékony - természeti jelenség.
Én mégis hamisnak itélem ezeket az állitásokat, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
Számomra egyértelmû egy újabb kijelentés megjelenése, ami az elõzõ kijelentések következménye,
és ugyanakkor cáfolata is. A saját lényem játékosságát, szemtelenségét és érzékenységét is
beleérzem ebbe a kijelentésbe: Én nem vagyok! - Én ezt tartom a megértés egyik kulcsának.
Na persze igy magában ezt az egyetlen mondatot a megértés egyik elsõ kulcsának nevezni talán -
sõt biztosan - elég meredek állitás, ezért nézzük meg közelebbrõl.
Én nem vagyok!
A nem létet, pontosabban önmagam, önmagunk nem létét sokáig lehetne osztani, de nem is tisztem,
nem is célom ezt tenni, mégis a magam - kurta-furcsa - módján érintenem kell, hogy rámutathassak
- talán kissé torz - gondolataim lényegére.
Én nem vagyok!
Ha felcseréljük a szavak sorrendjét:
nem Én vagyok!
Ha az elsõ mondat során nem is egybõl a második mondat által elénk tárt értelmezésre gondolunk,
egy kis elmélkedéssel elérhetjük a két kijelentés azonosságának érzetét, hiszen önmagam tagadása
nem feltétlenül életem, létem tagadása, elég ha azt tagadom, hogy én - mint a külvilág számára
beazonositható Énem létezik. Hogy ezt miért tagadnám? Mert én nem az vagyok akinek Te látsz,
még akkor sem, ha évekig élünk egymás mellett, és nem is az vagyok akinek magamat gondolom. Sõt,
ha már itt tartok, azt is kijelentem, hogy az az állitás mely szerint Én vagyok! értelmezhetetlen,
pontosabban érthetlen. Az ember minden egyes pillanatban változik, ugyanúgy, ahogy változik minden
ami körülvesz bennünket. Ha minden örökösen változik, akkor azt modhatom ugyan, hogy Én voltam!,
azt is állithatom, hogy Én leszek! viszont azt, hogy Én vagyok!, nem állithatom, úgy, hogy azzal
teljes mértékben az igazat - jelen esetben pontosabban a valóságot - állitanám. Nem állithatom,
mert mire a mondatom végére érnék, már nem az vagyok aki vagyok, hanem aki lettem, de én nem arról
akartam beszélni aki lettem, hanem arról aki voltam akkor amikor elkezdtem a beszédet. Ugyanilyen
módon, bármely jelen idejû állitás során megkérdõjelezhetõ a "jelen" létezése. Azzal, hogy kimondok
valamit, hogy megállapitom, hogy ez vagy az történek, a történéseket a múltba helyezem.
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez:
A két utolsó kijelentésünket (Én nem vagyok! - nem Én vagyok!) felhasználva, egyetlen újabbat hozok
létre, azaz: En nem Én vagyok!
Nézzük csak... ki az az Én?
Ha azt feltételezzük, hogy az Én azonos a teljes emberi mivoltunkkal, akkor is további vizsgálatra
szorul a kérdés. Vagyis: mi az, hogy emberi mivolt? Mi az ami valóban Emberré teszi az embert?
Az emberi faj elsõ ismertetõ jele, egyik legfontosab tulajdonsága: a fizikai létezés. Ehhez a fizikai
létezéshez tartozik elsõsorban az ember teste - érthetõ okokból - valamint a magam részérõl ide
sorolom az ember gondolatait is amik egyértelmûen a fizikai testhez, annak funkcióihoz, vágyaihoz,
igényeihez kötõdnek. |
