Hosszú évekkel ezelőtt
Ismertem egy nevettetőt.
Rajta lakott egy vén bolha,
Ki nem akárkinek volt utódja.
Ükbolhaanya volt P. Zita,
A közismert parazita.
Ő mindig látta a lényeget:
Keresett egy véreret.
Azt csapolta olykor-olykor
Sosem volt elég a jóból!
De láttam már parazitát,
Ki fél, ha a pára szitál.

Figyeljetek!

Evilágtól elrugaszkodva
Élte világát e bolha.
Terveit, ha tehette,
A fellegekbe emelte.

Azt vette a fejbe be,
Kirándul egy tehenbe.
És erre ő gazul,
Vett igénybe egy vahurt.

Felugrott a hátára,
Nem gondolt a náthára,
Mely sokszor orvul,
Az orron át tódul.

A kutya után fogott,
- Ahogy az lenni szokott -
Egy kisebb verebet,
Így jóval gyorsabb lehetett.

Végül a mezőn lett legott,
S zuhanórepülésbe fogott.
Nem hagyta el a szerencse,
S landolhatott a tehenre.

Azóta boldogan lapul,
A tehen pedig vadul
Csapkod néha a farkával,
De nem boldogul a bolhával.

Így lett a kirándulásból,
A vidéki kiruccanásból,
Évig tartó kontakt,
Mely tehenet borzaszt.

Végül nem bírta tovább,
Beadta a derekát.
Elköltözött egy idényre,
S nevet váltott: tehén lett.

P. Zita épp aludt
Így kihagyta az adut:
Leesett, s nem lelt többé
Tehenre, ki párává lett, s köddé.