Téliszünet. Az bizony. Elérkeztünk fényes december hónap 22. áldott napjához, az Úr 2005-ik évében, mely nap azt hivatott hirdetni, tanítási szünet lévén, hogy van még remény a szegény, tanulásban megfáradt, leragadó szemű diákok számára is. Annak az esélye ugyan nem sok, hogy bármely szünetemet a tanuláson kívül másra is fel fogom a továbbiakban használni, élek ama lehetőségemmel, hogy miután ma este összecsomagoltam, holnap hajnalban, egészen pontosan akkor, mikor a Nap állása szerint az idő 3 óra 20 perc, felkerekedjek, és szüleim hálás kíséretével autóba üljek, mely egészen a budapesti Ferihegy repülőtérig fog minket szállítani.
Miután elérkezett a várva-várt 3:20, elkészültünk és autóba ültünk. A reptéren eltöltött kedves, ámde igencsak álmos és lusta, többnyire gumicukor-rágcsálással és újságolvasással eltöltött 2 óra után végre Fortuna ránk mosolygott, és csodát hozott. A csodát egy felirat képében kaptuk, miután be is mondták: "A párizsi gép utasait kérjük, fáradjanak a 2es kapuhoz!". Mintha a megváltó szólt volna hozzánk, szedtük a csomagokat, az útlevelet és beszállókártyát, és a 2-es kapuhoz battyogtunk, ahol odaérkezésünkkor, ami úgy 10 perccel a hívás után lehetett, máris tolongott a felszállni akaró emberek tömege. Az előttünk sorakozó kedves úriember, beszédéből ítélve épp hazafele igyekezett, a lábával rugdosta maga előtt a csomagját. Ami nem volt több, mint egy sportszatyor. És a vállára akasztott helyes kis táska. Az ábrázatából kiadós esti bulizásra lehetett következtetni, de nem zavart. Mások rólam is ezt gondolhatták. Összekuszálódott hajkoronámmal és a karikákkal a szemem alatt (amelyek ugyan a táskáktól nem látszódtak), nem voltam sokkal szebb, mint egy gondosan elrendezett szénakazal.
Mikor a sor elejére értünk, hirtelen felhangzott egy kisgyerek sírása. Hatalmas hangerővel robbant a csöndes térbe, és visszahangzott, amíg az anyuka elő nem robbant 2 beszállókártyával, majd kicsivel utána a férje viharzott, raliautó módjára kormányozva a babakocsit, a benne ülő, már nem annyira üvöltő csecsemővel. Szúrós szemmel ránéztem a család tolakodásának okozójára, de csak átjutottak a kapun, és mi következtünk. Elsőként nyújtottam át a beszállókártyámat, amelyet a hölgyemény állati brutalitással majdnem teljesen széttépett, aztán a pult után megvártam a szüleimet, és együtt viharoztunk fel a gépre. Miután az utánunk ácsorgó pár ember is sikeresen feltuszkolta magát és a csomagjait a gépre, előjött az egyik kedves arcú, bár már picit kiöregedett légiutas-kísérő hölgy, mögötte eliramodott egy jóképű, izmos srác, szintén hasonló beosztással. A másik oldalon, azaz a gép elején szintén egy hölgy helyezkedett el. Mikor elcsöndesedett a gépben az emberek zaja, a srác beleszólt a mikrofonba: "Üdvözöljük kedves utasainkat a WizzAir párizsi járatán. Mielőtt megkezdenénk az utazásunkat, két légiutas-kísérőnk, a gép orrában Andi, hátul Niki tájékoztatja önöket a gép biztonsági felszereléseinek használatáról." A feszült figyelem középpontjában Niki és Andi légiutas-kísérő hölgyek álltak... a gép orrában, és hátuljában. Elmesélték, hogy a gépen 6 vészkijárat van: "kettő a gép orrában, kettő a szárnyaknál és kettő hátul". Mindezt mutogatták is. Mikor befejezték az egészet, újból megszólalt a srác hangja: "Hamarosan megkezdjük utazásunkat Párizs felé. Kérem kedves utasainkat, szíveskedjenek a helyükön maradni, és kapcsolják be biztonsági öveiket, és hagyják úgy, amíg a jelzőlámpa világít. Kérjük, az út során ne hagyják el üléseiket, a gép turbulenciába kerülhet. Tájékoztatom a kedves utasokat, hogy a gép fedélzetén tilos a dohányzás. Kellemes utat kíván a WizzAir légitársaság. A légiutas-kísérők hamarosan megkezdik az utasok kiszolgálását. A gépen forintért illetve euróért vásárolhat. Köszönöm a figyelmet. A felszállást megkezdjük." Mikor befejezte vigyorgott, és bevonult a függöny mögé. De igaza volt, a gép valóban elkezdett gurulni. Kicsivel később már rá is fordultunk a kifutópályára. A gép gyorsított, majd elkezdtünk emelkedni. Az egész útnak ez a legjobb része, és a leszállás. A közte levő két óra szokás szerint unalmasan telt el. Én zenét hallgattam az mp3 lejátszómon, anyám az aktuális divatot nézegette a joy-ban amit én vettem a reptéren, apám pedig a gép kínálatát böngészte a katalógusban. De most sem vettünk semmit. "Hozott anyagból dolgoztunk".
Elérkezett aztán a leszállás perce is, mikor a kedves hangú úriember ismét figyelmeztetett minket a biztonsági övet bekapcsolására és azon úgy hagyására, amíg a gép meg nem áll teljesen. A lehető legzökkenőmentesebben értünk földet Párizsban, a Charles de Gaulle repülőtéren, ahol rögtön kivezettek minket a gépből a csomagjainkhoz. Amikre várni kellett, ahogy azt megszokhattuk. De hamarosan megindult a szalag, és jöttek vele a csomagok is. Mindenkié, majd szép lassan a mieink is sorra kerültek. Lekaptuk őket, ki-ki a magáét, majd a kijárat felé kezdtünk sodródni a tömeggel. A kijutás mindössze fél órába került, de innen sem volt minden rendben, valahogy el kellet jutnunk a szállodába. De erre a problémára otthon senki sem gondolt. Nem volt más hátra, jegyeket vettünk a kisbuszra, amellyel az Hotel Bastille de Launay-ig vitettük magunkat. Ebben a hotelben szálltunk meg egész egy hétig, az Amelot utca 42 szám alatt. Én, minthogy egyedül voltam franciatudásommal a családban, elintéztem a bejelentkezést. A szombánk szerencsére csak az 1. emeleten volt, nem kellett sokat cipelni a bőröndöket. Felértünk. Itt is a mindenütt megszokott kódos ajónyitási rendszer volt érvényben, anyám el is tette a kódunkat a trácájába. Ahol nem egészen éreztem biztonságban, mióta ellopták belőle a bankkártyáját. Persze egy kód nem sok embernek kellhet de azért nekünk hasznos kincs volt. Nem baj, ráhagytam a dolgot. Kipakoltunk, én a saját ágyam melletti szekrény felé igyekeztem gyömöszölni a cuccaimat, de hiába: nem fért el minden, a ruháim a bőröndben maradtak. Sosem zavart ugyan a nomád életmód szállodában sem, de a kényelmet persze hogy nem vetem meg! Az első dolgom az új helyünkön az ágy tesztelése volt. Nem túl kemény, nem túl puha, kényelmes, jól rugózik, minden tökéletes. Vajszínű huzattal! nem is olyan rossz. Bárszekrény, TV, klíma... mindez egy mindössze 2 csillagos szállodában! Remek hely. Pihenés után sürgősen elkezdtem nyaggatni a szüleimet, hogy igazán elindulhatnánk már, Párizs csak ránk vár! De hajthatatlanul lustán pakolászott mind a kettő, nekik fejre is állhattam volna. De nm tettem, tudván hogy fölösleges lenne minden erőfeszítés. Ehelyett összekészítettem a táskámat: tartalma egy fél literes ice tea volt, a telefonom, a pénztárcám és anem régen 2005-2006ra is érvényesített diákigazolványom, ami elengedhetetlen volt, ha diákbérletet akartam venni. 1 hét, csak tömegközlekedéssel, Párizsban! Szupi. Bár nem otthon Karácsonyoztunk, de megérte elutazni.
Mivel már 10kor Párizsban voltunk, ráértünk a pakolászással. Ezt a szüleim ki is használták, délig pepecseltek ezzel-azzal. Aztán végre sikerült nagy nehezen elindulnunk. Csomagellenőrzés, a kód megvan, mehetünk. DE NEM! A telefon majdnem ott maradt. Gyorsan anya visszarohant érte, majd elégedett arccal kivonult, és kis csapatunk élére lépett. Büszkés mosolygott, és így szólt: "Megvan!" Mikor legyőztük eme akadályt is, elérkezettnek látszott az idő, mikor végül is igazán elindulhattunk egy kis körútra. De persze újabb akadállyal kellett szembe néznünk, mivel először is egy aluljáróig kellett eljutnunk, ahol bérletet tudTAM volna venni. Gyors térképezés következett, majd megtaláltuk a megfelelő útvonalat: úgy döntöttünk hosszas tanácskozás után, hogy balra fogunk fordulni, mármint a bejárattól nézve balra, hogy ha onnan egészen egyenesen haladunk, eljussunk a rue Amelot-t keresztező rue du Chemin Vert-re, ahol is a szállodához legközelebb eső metrómegálló volt fellelhető, méghozzá a 8-as vonalon közlekedőé. Ez mindössze 10 percre esett a szállodától, persze gyalog. Miután sikeresen leküzdöttük eme hatalmas távolságot, együtt lementünk a lépcsőn, és én besorakoztam a bénztár előtt várakozó embersor mögé. Az itthoni viszonyoktól eltérően elég hamar sorra kerültem, de az intézkedés már nem volt olyan egyszerű: "bonjur!" köszöntöttem a nőt kedvesen, mire ő hasonlóképpen felelt. Megmondtam neki hogy Magyarországról jöttünk, és 1 diák és 2 felnőtt bérletet szeretnék, 1 hétre. Felmutattam a diákigazolványom, látta hogy érvényes erre az évre is, sasszemével kiszúrta és felfogta, hogy tényleg magyar vagyok, majd intett, hogy tegyem el. Ugyanígy átvizsgálta a szüleim személyi igazolványát is, majd miután konstatálta, hogy minden rendben velünk, az útlevelünket kérte- hátha illegálisan jutottunk be az országába. Felmutattuk mindhárom útlevelet, annak ellenére, hogy immár mi is az Európai Unió egyik tagállamából jöttünk, nálunk voltak útleveleink is. Számítottunk bizonyos incidensekre. Rendben, azokkal sem volt baj. Szépen kiállította a bérleteket, 2 felnőttet és 1 diákot. De itt volt ám a bibi: csak buszra??? az nem volt jó nekünk. Rögtön vissza is fordultam, hogy rosszat adott, nekünk mindenre kell. Úgy nézett rám a hölgy, mintha még fehért embert nem látott volna, de nagy kelletlenül elvett a polcról egy mindenhova érvényeset. Ennyit mondott: "biztos benne?" Igent gondoltam, de csak bólintással feleltem. Ím, egy minden járműre érvényes párizsi bérlettel büszkélkedhetett családom minden tagja. Ezek után felmentünk, és az első padra leültünk, hogy megvitassuk az útvonalat. Én ragaszkodtam hozzá, hogy maradjunk a kerületben, ez még csak az első nap! Hallgattak rám. Miután azonban kiderült, hogy kerületünkben csak múzeumok találhatók, úgy döntöttünk, hogy inkább a közel eső műemlékeket nézzük végig. Utunkat a Picasso múzeumban kezdtük, onnan egyenesen a városházához igyekeztünk, majd a Notre Dame következett, ahol napunk nagy részét töltöttük, a maradék 1 órácskát a Latin negyedben töltöttük.
Az esti pihenés után ismét új napra virradtunk. E napon kezdődik a téliszünetem igazi lényege. Miután sehogy sem tudtam rávenni a szüleimet, hogy dél előtt velkeljenek, és jöjjenek velem, ezért egyedül lementem a sarkon álló kis kávézóba, ahol élőzene kíséretében lehetett elfogyasztani egy kellemes kávét. Minden jól is alakult egészen addig a percig, amíg el nem döntöttem, hogy iszom mégegy kávét. Odamentem a pulthoz, mert itt kérni kellett, és persze hozták rögtön, fizettem... tele volt rendesen a bögre, de mégis oda akartam egyensúlyozni az asztalhoz. Ám utam kellős közepén balról egy srác figyelmen kívül hagyta a jobbkéz szrinti közlekedés szabályát, és oldalról belém rohant, de szinte szó szerint, mely következménye az lett, hogy a fehér felsőm, amit direkt arra a napra hagytam, egy hatalmas, barna kávéfolt büszke gazdája lett. A bögrém leesett, egyszerre hajoltunk le összeszedni a darabokat. A srác bőszen nekifogott elnézést kérni, de csak akkor nézett rám, mikor közbevágtam... annyit mondtam, hogy ugyan, semmi probléma. Rám nézett, keze megállt valahol a mellkasom környékén, és csak annyit mondott: "igazán sajnálom, hölgyem... nem volt szándékos. Esetleg meghívhatom kárpótlásul egy másik kávéra?" Félszegen mosolygott, de végre levette rólam a kezét. Nálam jóval magasabb volt, úgy 15 cm-vel. Rövidre vágott, de felzselézett, sötétbarna haja volt és világító zöld szemei. Szégyenlősen elmosolyodtam, és azt válaszoltam: "hát ha muszáj önnel kávéznom, igen. Amúgy Reni vagyok. Renée." felé nyújtottam a kezem a körülöttünk lábatlankodó takarítónő orra előtt. "Örvendek, kisasszony. Az én nevem Grégory." Rá mosolyogtam, amit ő hasonlóan viszonzott, majd a hátamra tette a kezét és az előbb megismert pulthoz vezetett, ahol felültünk 1-1 bárszékre. Rendelt 2 kávét, és, ahogy mondta vigaszdíjul, 2 sütit is.
Később még beszélgettünk, és visszakísért a szállodához, ahol nem találtam a szüleimet, mindössze egy cetlit az ajtó alatt: Elmentünk, este jövünk". Nekem meg aztán több se kellett, meg az új haveromnak sem, rögtön kijelentette, hogy ő szívesen megmutat nekem 1-2 dolgot, és el tud vinni kocsival is, ha gondolom. Gondoltam. Pár utcányira parkolt, egy 4emeletes ház előtt, ahol, feltételezem, ő maga lakott. Mint később kiderült, igazam volt. Szóval beszálltunk. Audija volt. A6-os. estig még megnéztünk pár helyet, amit gondolt, és mielőtt hazavitt volna, meghívott egy McDonaldsba, csak onnan vitt haza. Egészen a szobáig kísért, így alkalmam volt bemutatni a szüleimnek. Kedvesen üdvözölték, majd Grégory, vagyis ahogy én szólítottam, Greg elment. Ezek után nem telt el öt perc teljes némaságban, mire megkaptam a magamét... hogy én hogy képzelem, hogy egy vadideges pasival mászkálok egész nap és fel se hívom őket, nem szólok hogy mikor jövök, csak járom Párizst, pedig nem is ismerem, és hogy én mekkora hülye állat vagyok, és felelőtlen, stb, stb... De nekem is volt 1-2 szavam, ugyanis legalább 10szer hívtam őket, csak nem vették fel, meg hát nem gyötörték magukat, hogy elérjenek, nem tettek mást ők sem mint egy fecnire írt üzenetet dobtak az ajtó elé, hátha nem találom meg, és különben is, azt csinálok amit akarok, nem kéne mindig mindenbe beleszólniuk... Fél óra múlva apám, majd anyám is beismerték, hogy valahol igazam volt, csak hát a szülői féltés... Hm.
Hát jó, másnap előre szóltam nekik, hogy Greggel leszek, de jöhetnek ők is... az ezután következő időszak jóformán végig egyformán telt, egy nap kivételével, mikor is már minden szép és jó dolgot láttunk, elmentünk egy fürdőbe. Nagyon szép hely volt, helyes kapukkal, saját büfével, olyasmi volt, mint nálunk a Széchenyi fürdő csak annál "luxusabb". Az előtte Greggel eltöltött 3 nap határozottan közel hozott minket egymáshoz, ami nem is volt nehéz, mivel ő is és én is könnyen ismerkedő fajták vagyunk, elég nyíltak és beszédesek. És ezek mellett még nagyszájúak is... A szüleim úgy döntöttek, hogy bemennek magukat aszalni a szaunába meg majd a gőzbe, én meg inkább a vízben áztattam ráncosra magam, kedvenc francia barátom társaságában. El sem kellene mondanom, hogy végig hülyültük az egész napot, hiszen ez nyilvánvaló, de mégiscsak elmondom... Miután anyámék eltűntek, rögtön felajánlotta, hogy menjünk át a melegebb vízbe, ahol is élményfürdő működik. Ez azt takarta csak, mint itthon: körbe forgunk a vízben. De legalább vicces. Ezek után, mikor vége lett, beindultak a vízsugarak a medence fenekéről. Greg az ölébe kapott, és rábodott az egyikre, ami hatalmas fröcskölést idézett elő... ami sajnálatos módon egy idős néni arcába ment, aki aztán sűrű káromkodások és szitkozódások közepette sértődötten elvolult, közben egyre ezt ismételgette: "jaaj ez a mai ifjúság... nincs bennük tisztelet. Nincs. Nics ám...ááá..."
Ezek előtt, egyik nap, mikor Grégory meghívott minket a családjához vacsorázni, előált nagyszülei szerelmi törénetével, mely szerint a papája féltékeny, mert a mellettük lakó öregember mindig megkérdezi tőle, hogy a mama hogy van, és mindig elhívja a feleségét kávézni meg grillezni, és ez szerinte felháborító, hogy 10 évvel fiatalabb a mamájánál az az ember, de mégis ki akar kezdeni vele... Ahogy mesélte, abba meg kellett halni. Aztán az én anyukám rukkolt elő egyik házi készítéső paródiájával, melynek tárgya az én iskolaigazgatóm volt. "Vénember már az is, -kezdte-, de mégse száll se a fiatalságról. Bosszantó bunkó figura. És mikor mondja: Gyerekek, tanuljatok, egészségesedjetek, boldoguljatok meg, szinte kiszaladok a világból."
Visszatérve ahhoz a naphoz, eltelt az is. A pár nap alatt anyámék megkedvelték a fiút, mondván, hogy csak 21 éves, és okos is lehet, mivel simán felvették orvosira, és még nem is bukott ki! Jó-jó, a kocsi nem a sajátja, hanem az apjáé, de az mellékes szempont, végül is az is csak pénz kérdése, ami pedig nem lényeg. Közbeszúrták, hogy látod-látod kislányom neked is tanulnod kéne hogy olyan sikeres legyél mint ő, de én erre csak a szokásos, szellemes, bár sajna nem saját dumámmal tudtam visszavágni: "sajnálom... de a tanulás idő, az idő pénz.. a pénz luxus... és én a luxust nem engedhetem meg magamnak..." Ez mindig bejön, ha éppen én vagyok a szélén...
Következő nap mindannyian 6kor felkeltünk. 10 körül Greg hívott (mert elkérte a számom... és megadtam neki), kérdezte hogy segíthet-e valamit cipekedni a reptérre. mondtam nem, de kijöhet majd elénk, ha még el akar köszönni tőlünk. El akart. Jött is, a reptér előtt találkoztunk. Mondanom sem kell, hogy sírtam, mikor elköszöntünk egymástól. A szüleim alig tudtak szétszedni minket. Nagyon megkedveltem, pedig alig ismertem. A sok szépet, amit mutatott, lehet hogy sosem láttuk volna. Na jó, az Eiffel torony, a Louvre, az Invalidusok dómja és a hasonló nevezetes helyek persze be voltak tervezve. A szüleim feladták a csomagokat, amíg mi búcsúzkodtunk. Aztán, mintha csak a végső percre várt volna, utánam szólt, hogy várjak picit. Visszamentem hozzá, és ő a kezembe nyomott egy csomagot. Mondta, ne nyissam ki, csak otthon vagy a repülőn. Megfogadtam, betettem a csomagba, és csak itthon nyitottam ki (A rólunk készült képek voltak benne egy szép díszdobozban...). Alig tudtam elszakadni tőle, de végül, bár kelletlenül ugyan, de felszálltam a halálomat jelentő gépre. A WizzAir Budapestre induló járatára. |