- Elnézést! Jó reggelt kívánok! Nincs véletlenül tüze?

Felnézett. Nála legalább húsz évvel fiatalabb, szőke, hosszú hajú férfi volt a kérdező, lenge ingben és világos vászonnadrágban. Némileg megviseltnek, kialvatlannak látszott, és a férfinak feltűnt, hogy az egyik inggombja a nyakánál leszakadt. „Valószínűleg kapkodva öltözött. De nem siet sehová, inkább onnan pucolt, ahol előtte volt. Talán éppen most szakított a nőjével. Vagy vesztett a kaszinóban éjjel. Vagy…”

- Nincsen, nem dohányzom. Hm. Viszont van pár szem mentolos cukrom, ha le akar szokni.

Maga sem értette, miért csúsztak ki a már-már kötekedően hangzó szavak a száján. „Talán tudat alatt mégis tudni akarja, honnan jött ez a lestrapált fickó?”

A fiatalember habozott.

- Most szívesebben rágyújtanék… Tudja mit? Inkább mégis elfogadom. Hátha sikerül leszokni. Éppen most, éppen ma.

- Akkor tessék, válasszon! – nyújtotta felé a kis zacskót a férfi.

- Köszönöm! Leülhetek?

- Persze.

A fiatalember leült mellé, nem túl közel, de hozzá hasonlóan hátradőlve, és kibontogatta a cukorkát.

- Pocsék egy napom volt. Vagyis éjszakám, de mindegy…

- Valami nem jött össze, ugye? –kérdezte a férfi.

- De, valójában összejött. Sőt, voltaképpen örülnöm kellene. Inkább iszonyúan kimerültem. Főleg idegileg. Az a helyzet, hogy még nem szoktam az ilyesmit.

Halvány mosoly suhant át a férfi arcán, de csak úgy, mintha a szemközt futkározó kutyák egy-egy humorosabb mozdulatán derülne.

- Csak nem nőügy? Abban azért van némi rutinja már, nem igaz?

- Á, dehogy! –legyintett, és zsebre vágta a cukorka papírját. – A munkám. Ekkora strapában talán még nem is volt részem… De biztosan untatom ezzel a hülyeséggel, nem?

- Egyáltalán nem. Csak beszéljen, nyugodtan. Érdekel.

- Hm.Hm. Jó ez a cukor. Felfrissít, mint a reggeli levegő! Igaza volt, jobb, mint egy cigi. –nyújtózott jólesően a fiatalember.

- Azért kínáltam. Szóval, mit is dolgozik tulajdonképpen?

- Sebész vagyok.

A férfi ránézett. A beszélgetés alatt először nézett vissza a viháncoló kutyásokról erre az ismeretlenre, akit ő tett egyetlen kínáló mozdulattal beszélgetőpartnerré, aki hozzá, neki beszél, és amit lehet, hogy nem is akart, csak valami különös baleset történt, egy félrecsúszott mondat, egy meggondolatlan gesztus. Tengerkék, szelíd szempár nézett rá, kicsit álmatagon, táskásan, vizenyősen a kialvatlanságtól. A férfi szájában szétmállott a cukorka, és furcsamód a sarkvidéki óceán kékjébe szétolvadó jéghegyre asszociált, ahogy a kék szemeket figyelte.

- Akkor bizonyára nehéz műtétje volt, ha nem tévedek.

- Nehéz?! Az nem kifejezés! Nyolc órán keresztül kínlódtam uram, és úgy érzem magam, mintha egy gyári gépsoron végigküldtek volna, ami először levagdalja a végtagokat, azután összehajtogat, szépen élére, tudja, mint a szmokingot, végül átkötöz és ledobozol. Még az is lehet, hogy lefagyasztottak a végén, mint a mirelithúst. Minden tagom zsibbadt, beleértve az agyamat is.

- Kezdő orvos?

- Egy éve dolgozom a Szent Bernát kórházban. Tavalyelőtt végeztem az egyetemen. Tudja, csak harmadszorra vettek fel az orvosira, pedig nagyon jó eredményeim voltak. Olyannyira, hogy kitűnővel végeztem.

- Csak nem voltak kapcsolatai.

- Igen. Valószínűleg…

Egy darabig maguk elé bámulva hallgattak. A fiatalember szopogatta a cukrot, ő pedig ránézett, s azon tűnődött, hogy megegyen-e még egyet.

- És maga mivel foglalkozik? Biztosan kevesebb a stressz, mint nálunk.

- Erre azért ne vegyen mérget.

- Várjon! Kitalálom. Maga…- fürkészve méregette a férfit.

Az megint ránézett, komolyan, várakozón.

– Maga bankban dolgozik. Vagy legalábbis valamilyen hivatalban. Esetleg kormányhivatalban. Elég magas beosztásban.

- Á,á ! – ingatta a fejét a férfi.

- Akkor mérnök. Tervezőmérnök egy nagyvállalatnál.

- Lehetnék az is, de nem. Kér még egy cukrot? –kérdezte hirtelen a férfi. A fiatalember elfogadta. Alighogy bekapta a cukorkát, megszólalt a mobiltelefonja a zsebében.

- A fenébe! Elnézést…

A férfi tapintatosan felkelt, és pár lépést odébb sétált. A fák alól kilépve az erősödő napsütésben kellemesen érezte magát, majdnem kedve támadt szaladni egyet a nyírt, zsenge fűben a kutyások között, fel a domboldalon, hogy azután lihegve megálljon és széttekintsen. Olyan volt az a domb, mint egy rejtőzködő, hatalmas teknősbéka páncélja, sima, harsogóan zöld, mintha frissen burjánzó alga borítaná, és visszahúzott sötétebb lábakként csak az aljában fejlődött erdő, ami karéjosan visszanyúlt a parkba. Szaladni, felszabadultan, tébolyultan. Ám ez a szertelen öröm már rég nem az ő stílusa. – gondolta. Kivett a zsebéből egy cukorkát, és lassan visszabandukolt a padhoz, ahol a fiatalember éppen elrakta a telefonját.

- A barátnőm volt. Ő is a strapás éjszakám felől érdeklődött. Ma délután kialszom magam, azután este elviszem vacsorázni. –mondta, mintha csak magának beszélne.

- A barátnője is orvos, ugye? –kérdezte, és jóízűen szopogatni kezdte a mentolos golyócskát.

- Hát ezt meg honnan tudja? Tényleg az.

- A férfi vállat vont.

- Csak ráéreztem.

- Gyerekorvos… De most már igazán kitalálom, hogy mi a foglalkozása.

- Rajta!

- Pszichológus. Vagy egyetemi tanár. Jól mondom?

A férfi kicsit féloldalt feléje fordult egyik karját a pad támlájára fektetve, és ránézett hideg, szürke szemeivel.

- Messze jár az igazságtól. Tulajdonképpen üzletkötő és ügynök vagyok.

- És mivel ügynököl?

- Virágokkal, dísznövényekkel.

- Gondolhattam volna. Biztos mániákusan kedveli a virágokat. Hogy is van? Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!

A férfi jelentőségteljesen bólogatott.

- A megrendelő kérésére bármit leszállítok, de megtervezem a kertet, és tanácsokat is adok. Amit az ügyfél kér, számomra parancs, és megoldom, vagy előkerítem neki bárhonnan.

- A kertgondozás, parkosítás egyre nagyobb divat mostanában. Nekem is van egy kis virágoskertem a házamnál, a város túlsó végében. A hagymásokat kedvelem, meg a gumósokat. Hm. Anyám is szerette a virágokat szegény… Amikor a gumókat ősszel kiásom, elteszem a pincémbe őket, külön-külön lecsomagolva, és tavasszal újra elrakom, oda, ahová éppen elképzelem a csodás színfoltokat, locsolgatom, azután kihajtanak, és virágba borulnak, hát bizony, kifejezetten boldoggá tesz.

- Melyik fajtát kedveli leginkább?

- Talán a liliomokat. Legalább hatféle színváltozatom van. A Lollypop az egyik legjópofább. És önnek mi a kedvence?

- Hm. Ördög tudja. Lehet, hogy az ibolya. Igen. Méghozzá az ibolyafa. Alacsony növény, de tenyérnyi ibolyák nőnek rajta. Nagyon szép.

- Tényleg szép lehet.

A fiatalember kicsit eltűnődve nézte a mezőt, aztán kicsit hezitált, majd megkérdezte:

- Meg tudná adni a címét, vagy a telefonját? Ha esetleg virágra lenne szükségem.

A férfi hátranyúlt a zakójáért, és a belső zsebében kotorászott.

- Na, nézd már! Hát nem kifogytam a névjegyekből! Ez bosszantó.

Visszarakta a zakót a támlára, s tanácstalanul széttárta a karját.

- Nem baj, elég, ha megadja a mobilszámot.

- Sajnos, azzal sem szolgálhatok. Tudja nincs nálam, fejből meg nem megy. Csak pihenni jöttem ki ide, szándékosan nem hordom ilyenkor a mobilt, mert egyenesen zavar. Nem gondoltam, hogy…

- Nem érdekes. –legyintett a fiatalember, némileg csalódottan.

- Viszont, ha megadja nekem a számát, fel fogom hívni, és megadom az elérhetőségemet.

- Rendben. Mindjárt megnézem. Lássuk, hová is raktam…

A fiatalember aggodalmasan ráncolt szemöldökkel beleturkált mindegyik nadrágzsebébe, azután elégedett mosollyal kivett a farzsebéből egy kis ezüst tárcát. Felpattintotta a fedelét, és átnyújtott egy névjegykártyát.

- Köszönöm. Majd hívom. – tette el ingzsebébe a névjegyet a férfi. Elnézett a távolba, valahová a dombok fölé, ahol hosszúkás, szürkésfehér fátyolfelhők között bujkált az olvadozó reggeli napkorong. Hirtelen törte meg a rövid hallgatást, úgy, hogy rá sem nézett a fiatalemberre.

- Hogy fogja bírni ezt a strapát, ha már most, az elején kikészül?

Kicsit úgy érezte, udvariatlan a kérdés, és talán a másik meg is sértődik, esetleg szó nélkül faképnél hagyja. A válasz valóban késett, de ő türelmesen várakozott.

- Nem ez volt az első műtétem, gondolhatja. Csak most eléggé megviselt. Talán nem is maga a műtét. A hozzátartozók aggodalmaskodása, meg a paraszolvencia. Én ekkora összeget még soha nem láttam, mint amit ezek beígértek, ha megmentem. Azt pedig nem is említem, hogy mit mondtak, ha netán mégsem élné túl…

- Kellemetlen lehetett, meg tudom érteni. De most már túl van rajta, igaz? Vége az egész mizériának.

A fiatalember arca felderült. Megkönnyebbülten sóhajtott.

- Igen. Úgy tűnik, túl vagyok rajta. Bár, még vissza kell mennem pár óra múlva, hogy megnézzem a pácienst. Az állapota még kritikus, de szerintem a közvetlen életveszély már nem fenyegeti.

- Hát ez a lényeg barátom. Megcsinálta, sikerült, akkor meg minek aggódik? A nyavalygó rokonoktól bezsebeli ami jár, a fáradalmakat pedig kipiheni a barátnőjével, és meglátja, másnap frissen, vidáman ébred.

A fiatalember kicsit fürkészve pillantott rá. Furcsállta a férfi szavait a bezsebelt rokoni hálapénzzel kapcsolatosan, és a hányavetinek tűnő megnyilatkozást. Bele akart látni ennek az embernek a lelkébe, a gondolatai legmélyére, hogy megtapasztalja, mennyire őszinte, de rá kellett jönnie, hogy az acélszürke szemek mögött valami furcsa, különös fal húzódik, amin túl egy elérhetetlen, sejtelmes, dohos ködbe burkolózott ismeretlen bújik meg. Hirtelen, ösztönösen támadt késztetés hatására a csuklójára pillantott.

- Hű! –ugrott fel. - Így elszaladt az idő! Elnézést, de mennem kell. Muszáj még elintéznem pár dolgot, aztán rohanhatok vissza a kórházba.

- Részvétem. – mondta megértően a férfi, halvány mosollyal a szája sarkában.

- Köszönöm a cukorkákat, és a kellemes társalgást! –nyújtotta a kezét a fiatalember.

- Ugyan, nekem ne köszönje! Csak magának köszönheti, emlékezzen csak, nekem nincsen tüzem!

- Valóban…- mosolygott kicsit erőltetetten. Kezet fogtak.

- Viszontlátásra! És majd hívjon!

- Meglesz! Viszlát! – intett utána a férfi.

A fiatalember sarkon fordult, és szaporán elindult, de ő hirtelen utána szólt.

- Bocs, csak még annyit, hogy a paciens balesetes volt?

A fiatalember kicsit csodálkozva torpant meg.

- Nem. A rendőrök szerint valamikor este fejbe lőtték.

- Aha. Akkor már értem a rendkívüli nehézségeit. Minden jót!

A fiatalember újból sietősre fogta, és csakhamar eltűnt a szeme elől a bokrok között porszínű kígyóként kanyargó járdán.

A férfi még néhány percig csendben, nyugodtan ült a padon. Nézte a kutyáikat futtató, apportírozó fiatalokat, és azon tűnődött, hogy mi lenne, ha venne egy kutyát. Azután fogta a zakóját, belebújt, szemére billentette napszemüvegét, és ráérősen elsétált egy kis ösvényen a közeli patakhoz.

Feketeöltönyös rigók szaladgáltak a bokrok alján, avart zörgetve kutakodtak, és ha túl közel ért hozzájuk, félénken odébb röppentek.

„Méghogy az ibolya!” – mosolyodott el magában. „Amikor alulról szagolják. Esetleg.” Körülkémlelt. A madarak neszezésén, és a patak halk csobogásán kívül mást nem hallott. A víz fölött kis fahíd ívelt át, ő pedig ez alá mászott le a meredek partoldalon. Amikor odaért, a vízben egy jókora követ emelt kicsit arrébb nagy erőlködéssel, majd kivett alóla valamit.

- „Megsérült. Hülye vagyok. Különben is csuromvíz. Ki gondolta, hogy kell még? Ugyanez. Ilyen hamar… Használhatatlan. Szerzek egy másikat. De teljesen mindegy. A kórházba kell bejutnom. A megbízást el kell végezni. Szent Bernát. Minél előbb. Minél előbb…”

Visszatolta a követ, kimászott a híd alól, és ledobogta a cipője sarkáról a sarat. Pár pillanatra megállt, és a zsebébe kotort. Még maradt egy mentolos cukra, gyorsan kibontogatta, és jólesően szopogatni kezdte. Érezte, ahogy a hűsítő mentol végigkúszik a torkán, mint a hideg hegyi patak a park langymeleg barna testében, - zsebre dugta papírt morzsolgató kezét, és kényelmesen visszasétált a járdához.

A híd alatt pedig folydogált tovább a kristálytiszta víz, és a szürke, halszagú, moszatos talpú szikladarab alatt feketén csillant meg a Magnum markolatának vége…