Életemben egyszer történt valami nagyon különös dolog velem. Egy álommal kezdődött, melyben egy férfi jelent meg. Egy férfi, akinek nem láttam tisztán az arcát, csupán a szemeit. Mikor találkoztunk, a tekintetünk szinte egyéforrt, de az övé tele volt fájdalommal és kétségekkel.
" Van értelme? " - suttogták a szemei.
Nem értettem a kérdését, azt, hogy mire gondolt. Hirtelen felerősödött a szél és hosszú haja egy pillanatra kilebbent az arcából, s láttam... kedvesen rám mosolyog. Megborzongtam, s ösztönösen keresztbe kulcsoltam mellkasom előtt két karomat. Oly mérhetetlen megnyugvás, ugyanakkor a fájdalom szinte elviselhetetlenné nőtte ki magát szívemben, s tudtam, fel kell ébrednem.
A párnám csatakos volt az izzadságtól. Azonnal mentem zuhanyozni. Kicsit jobban éreztem magam, de belül az az érzés... nem voltam jól...lelkileg.
A munkahelyemen ingerült voltam a kollegáimmal, türelmetlen, és szinte mindenkit megbántottam valamivel. Mondhatjuk... kifordultam önmagamból. Csak a keserűséget és a reménytelenséget éreztem. Annyira fájt a szívem, hogy bánatomban felbontottam otthon egy üveg gint, és megittam együltő helyemben.
Nem telt el sok idő, és elaludtam, valoszinuleg az ital hatasara.
*****
Ismét vele álmodtam, a különös férfival.
Egy hegy tetején álltam, teljesen egyedül, de tudtam, hogy Ő el fog jönni. A nap lemenőben volt, s aranysárgára festette be a közeli rétet. Pár pillanat múlva meg is jelent.
A hátam mögül hallottam meg hangját. Istenem a hangja... oly sok szeretet áradt belőle, hogy már ez fájdalmat okozott. Megérintette a vállamat.
Mikor megfordultam ismet megpillantottam csodálatos aranybarna szemét, de az arca megrémisztett.
" Ne félj " - mondta lágyan - " Nem fog fájni "
Abban a pillanatban elkezdtem zokogni és képtelen voltam abbahagyni. Két tenyere közé vette a kezem és a szívéhez emelte.
Én azonnal el akartam kapni onnan, de olyan erősen szorította mellkasához, hogy képtelen voltam mozdulni is.
Hidegséget éreztem, és sok fájdalmat. Nem dobogott... mintha már halott is lenne... mintha csupán egy szellem, egy kísértet lenne... de nem, nagyon is igazi volt, és éreztem amit Ő érez.
Éreztem a félelmét,... a fájdalmát, és a tehetetlen kétségbeesését, amit felém is érez.
Ekkor záporként szakadt ki belőlem.
" Vajon van értelme? Megéri? Miért? Miért? " - zokogtam.
" Igen " - valaszolta - " Van. Most már tudom... most már nem kételkedem." - mondta mérhetetlen nyugalommal.
Végre eleresztette a kezem. Valami meleget éreztem ujjaim között, valami ragadósat. Lenéztem, s láttam, hogy a kezem csupa vér, majd ránéztem, de Ő csak szelíden mosolygott rám.
*****
Reggel mikor felébredtem a párnám darabokban hevert a földön. Széttéptem az éjjel, s még néhány pillanatig az álom hatása alatt is voltam. Láttam a képeket még ébren is, miket csupán álmodtam az éjjel... a kezem véres volt, de mitől? Miért? Kirángattam a takaró alól, s elborzadtam.
A kezem valóban véres volt. Aztán rájöttem mitől. Annyira feszült voltam az éjszaka folyamán, hogy körmeimet belemélyesztettem a tenyerembe, s kifakadt belőle a vér.
Képtelen voltam összeszedni magam. Végül úgy döntöttem otthon maradok... az ágyamban... az otthonomban... a rejtekemben. Betegségre hivatkoztam, s főnököm igen megértőnek bizonyult. Tudnom kell, hogy miért vagyok ennyire rosszul egy álomtól. Egész nap bolyongtam a lakásban, mint egy holdkóros. Aztán eljött az éjjel.
****
Már féltem lefeküdni, mert tudtam, hogy Ő ott lesz az álmomban. Nagyon sokáig nyitott szemmel feküdtem az ágyamban... de aztán nem bírtam tovább, és elaludtam.
Már várt rám.
" Miért jössz el hozzám minden éjjel? " - kérdeztem zaklatottan.
" Nem értheted meg addig, amíg nem látod! " - mondta, és a kezét felém nyújtotta.
Gyávaság? Vagy félelem? De nem akartam tudni, amit Ő tudott, ami a fájdalmát okozta! Elfutottam... és ezzel elárultam Őt. Ismertem a mondást "sose nézz vissza", és Istenem én visszanéztem. Ekkor láttam, hogy körbe veszik őt, és megbilincselve elrángatják.
" Ki vagyok én?" - üvöltöttem bele a semmibe, de a választ nem kaptam. Valaki aki elárulta? Aki megtagadta? Vagy aki csak gyáva volt bármit is mondani? Nem tudtam merre induljak... csak el... el innen, de egyszer csak megszólalt bennem egy hang, mely megálljt parancsolt.
" Nem mehetek így el, nem hagyhatom csak így itt. Mi lesz vele? Talán én tehetek valamit... " - gondolataim egyre cikáztak fejemben, mígnem lábaim egy sziklás hegy tetejére vezettek.
Vér...
Mindenütt csak vért láttam, és tudtam, az Ő vére. De még nem halt meg, még nem... és a szám mégis csukva maradt. Csak néztem őt, nem próbáltam semmit sem tenni, s csak néztem, amint vasszögeket ütnek át kezén, lábán.
Üvöltött fájdalmában, és én majd belehaltam.
Rám nézett. Tekintete még így is szelíd volt, és szeretettel teli.
"Ébredj..." - suttogta. "Ébredj... és ne tedd..." - ismételte, majd az égboltra meredt és remegő hangon mondta:
"Kérlek bocsáss meg nekik, hisz nem tudják mit cselekszenek"
Istenem, csak álltam. Vajon miért mondta ezt nekem, de tudtam fel kell ébrednem, de az egész oly nagyon valóságosnak tűnt, hogy nem találtam a kiutat... és ekkor bevillant.
Dobozok... gyógyszeres dobozok... altató.
Nem a kimerültségtől alszom ilyen mélyen, hanem mert bevettem egy halom altatót. Öngyilkos akartam lenni, mert nem láttam értelmét életemnek. Ekkor ismét ránéztem. Mintha már nem érzene fájdalmat.
Ott volt kifeszítve, véresen... szelíden. Ő értünk áldozta életét, én meg eldobom magamtól, s mindezt miért? Van ennek értelme. Fel kell ébrednem...
Hirtelen fényesség vett körül... a belőle áradó fény, mely simogat, körülvesz, megnyugtat. De a hangját még most is hallottam:
" Isten országa Bennetek van, és körülöttetek. Nem fából és kőből épült házakban. Hasítsd szét a fát és Én ott leszek, emeld fel a követ és megtalálsz..."
" Ébredj..."
Ujjaimba visszatért az élet, szemem kinyitottam.... már tudom miért kell élnem!
|
