"Mill fiai, hol vagytok?
Merre mentek, Dana népe?
Ne hagyjatok itt!"
-Szólt Loreley tündére.

Halász jön a fagyott tavon,
Meghallotta a tündér szép hangját,
És a hangjától megigézve,
kábultan állt a derék halász.

Szája szóra nyílik,
De nem hagyja el szinte semmi ajkát,
Fél, hogy a tündért elijeszti,
S abbahagyja szép dalát.

Ne félj tőlem, tó leánya!
Csak engedd, hogy szemedbe nézzek,
Szépségedet hadd csodáljam,
Hogy a szerelmen kívül mást ne érezzek.

Messze jár a tó tündére,
De abbahagyja szép dalát,
Figyelmesen néz az emberre,
Kinek e szép szavak hagyják el ajkát:

Tó tündére, szeretlek!
Ennél egyszerűbben fogalmazni nem lehet!
S bár a szó nem szép,
Te szebbé teszed értelmét.

Tűz lobog, bár hideg van,
A sziklán, melyen Loreley állt,
Káosz között, és ég alatt
Kettejük szíve eggyé vált.

De ekkor valami moccan Keleten
Felkelt a szél,
Hozza a napot melegen
A messzi északi szél.

Ment a halász, s egy másik jött
Durva, bárdolatlan tök,
Hálóját Loreleyra vetette
Ki csak énekelt nevetve:

Gyorsan, gyorsan édesapám
Küldd, a fehér lovakat,
Elutazom habok szárnyán,
Hogyha jön az alkonyat.

S Loreley tündére, tó leánya
Benn a tóban a halászt várja,
S míg nem jön, suttogja dalát,
Hogy meghallja, ha arra jön a halász:

Dagály hozza kedvesem,
Apály elviszi,
Kagylóhéj lesz csupán,
Ki bánatom ismeri.

S óh, az örök örömre balga bánat;
Loreley tündére többé nem láttam,
De dalát énekli a tó,
Hol zöld a fű és kék a szó.