Bolyongás

Egyedül vagyok. Háborgó, folyton kutató lelkem megnyugvást keresve hajt egyre messzebb a kihalt utcák rengetegében, s én hiába keresem, nem találom a számomra  oly fontos megnyugvást. Mindig bánt, fáj valami, de nem tudom mi az. A kérdések már évek óta válasz nélkül, üresen koppanva hullanak vissza rám. Úgy, mint a kismadár, ki a zord, rideg télben melegséget keresve repül egyre feljebb, feljebb, de csak hideget talál, és fagyot, mígnem élettelenül zuhan vissza a földre. A lelkemben izzó tűz hajt egyre messzebb, miközben észre sem veszem, hogy már kiértem a városból, s a lámpák fénye helyett csak a csillagok a társaim szomorú magányomban. Ők talán megértenek. Ahogy beérek az erdőbe, a táj mintha köszöntene. Puha hótakaróval borítja előttem az utat, s az enyhe szellőben a fák üdvözlésképpen szelíden bólogatnak felém. Itt jó és békés. Teleszívom a tüdőm e meghatóan friss, tiszta levegővel, és amikor kifújom, mintha repülnék én is. Lebegek. A lelkem szabadon száll, s megszűnnek kínzó gondolataim. Mint a vándor, ki sok évnyi barangolás után végre hazaérkezett. Nincs itt senki, és semmi, mégis boldog vagyok. Céltalanul bolyongok a hegyek birodalmában, mintha ide tartoznék.Öntudatlanul is a helyemet keresem, ebben a számomra idegen, mégis megnyugtató világban. Órák telnek el, de én csak előre nézek. Szeretném elfelejteni, hogy itt csak vendég vagyok. Szeretnék idetartozni végleg, de a szívem mélyén érzem, hogy ezt nem lehet.Minél messzebb jutok, annál jobban kopogtat bennem a felismerés, hogy hiába az öntudatlan lebegés, pillanatnyi boldogság, nem ez a hely, amit kerestem. Fizikai fájdalmat okoz a felismerés, hogy haza kell mennem. Haza? De hol az én hazám? Az igazi hazám? Belefáradtam, nem keresem tovább. Várom hogy vágre rám találj!

1995