Kevin visszament a szobába. Nem tudta hova tenni az elhangzottakat. Az ablakhoz sietett, és kinyitotta, hogy keresztülmásszon rajta. Itt talán ki tud menni… de nem. Ugyanaz történt vele itt is, mint az ajtónál. Mintha csak oda lenne a külvilág fényképezve, vetítve, de igazából nincs is ott. Látja, de részese nem lehet. De látta azt is, hogy az öreg kisétált az ajtón.
– Nem hiszek az átkokban – üvöltötte elkeseredve – Nem…nem hiszek.
Leült a kandallóval szemben a földre, és csak merengett. Kezében fogta azt a bizonyos könyvet, mely minden rossz kezdete volt.
Megint meghallotta azt a női sóhajt, majd hátrafordult és egy női alakot pillantott meg. Fekete hosszú ruhában állt, mely kiemelte karcsú, magas alakját. Fején kalap, s a kalapon az arca előtt egy fekete fátyol volt.
– Te vagy Kevin? – kérdezte lágyan.
A fiú felpattant, de a szomorúsága minden érzés felett állt.
– És Te ki vagy?
– Én az vagyok, aki miatt kénytelen vagy most már itt élni. Sajnálom, valóban – hangja őszinte volt.
A női alak Kevin mellé állt, szinte érezte a leheletét a bőrén. Tudta, hogy ez az a valami, ami az átok, hogy miért van a fátyol, és ki ez a nő.
Az átkozott.
– Mondd el, hogy miért? Mi ez az egész. Hadd lássak tisztán.
– Valóban tudni akarod az egész történetet? Volt valaki, aki beleőrült.
– Nem mindegy? Így is itt kell élnem, nem mehetek el, ahogy látom. – mondta dühösen.
– Rendben van – leült a nő egy fotelbe és nekilátott a történetnek.
“1752 volt. Nagyon fiatal és nagyon bohém voltam. Édesapám gazdag Úr volt, az övé ez a kastély, és a hozzá tartozó föld. Ma már senki nem tudja, hogy ez az épület még áll. Szerettem a szépet, a csillogást, a… férfiakat. Egy nap, kitört a fekete himlő járvány. Emberek százezrei hullottak el. Olyan gyorsan és könnyedén terjedt, a járvány, hogy észre sem vetted és megfertőződtél, na és a látvány… szörnyű volt…”
Kevin közbevágott.
– 1752? Biztos vagy benne? Az több mint 250 éve! – hitetlenkedett.
A nő csak bólogatott.
– Így van! – majd folytatta:
“Engem valahogy mégis elkerült. Szerencse? Vagy Isten keze? Nem tudtuk, csak azt, hogy aki ebben a kastélyban van, az jól van, az nem lesz beteg. Így sok embert összeszedtem és bezárkóztunk. Lezártuk a bejáratokat, az ablakok nagy részét, s vártuk, hogy elvonuljon a járvány. Volt elég tartalékunk, italunk… ami csak kell. De nem jól használtuk ki ezt az időt, és duhajkodtunk, ittunk, táncoltunk, szerelmeskedtünk. Egy nap dörömböltek az ajtón. Valaki, már nem emlékszem, hogy ki, kinyitotta, és egy öregasszony állt ott. A betegség jelei látszottak arcán. Velem akart beszélni. Mondtam neki, hogy ne érjen hozzám úgy mondja.
Erre ő megkért, hogy miután már elhaladt a járvány, és már csak betegek vannak, akik nem fertőznek, segítsünk, hiszen mi jól vagyunk, szerencsések. Csupán segítséget kért, de én elhajtottam, mert féltem. Nagyon féltem, hogy még mindig terjed, még mindig szedi áldozatait. De olyan éktelen dühbe gurult, hogy valami furcsa nyelven elkezdett kántálni valamit, és észre sem vettem, de kezei az arcomon voltak, és ezt tette velem…” – azzal elhúzta a fátylat arca elől. A látvány rémisztő volt, és felfoghatatlan Kevin számára.
“Elátkozott, amiért nem segítettem és házam népét is, hogy nem mehetnek el soha többé, hacsak holdtöltéig az egyikük belém nem szeret. Mondanom sem kell, hogy ki szeretett volna belém ezzel az arccal? Még az a fiú sem, aki addig oly fáradhatatlanul udvarolt és bizonygatta, mennyire szeret. Mindenki félt tőlem, de senki nem hagyhatta el a házat. És elmúlt a holdtölte, aztán sorra haltak meg az ismerőseim, barátaim… és én mindenkit túlélve a mai napig várom, hogy jöjjön a “felmentő sereg” – majd elvette Kevintől a könyvet – És ebben a könyvben van megírva a történet egy furcsa nyelven, melyet én sem ismerek. Az öregasszony használta mikor megátkozott.”
Kevin nem hitt a fülének. Ez egy mese. A tündérmesék szólnak ilyen dolgokról, nem a való élet. Ismét a nő arcába nézett és újra elborzadt. Milyen mesés hang, milyen csodálatos alak, de az arca…Szerelem? És ekkor beugrott neki.
“Tuti meg is kéne csókolni, mert a mesékben így van…áááá soha, akkor inkább rohadjak meg itt.” – gondolta. De persze mindezt nem gondolta komolyan.
– Mindennel próbálkoztam már – folytatta nő – próbáltam megöletni magam, megölni magam, felgyújtani a házat… mindent, de semmi nem használ, csak nagyon fáj. Egyik férfi az ördögnek tartott – meg tudom érteni – és mindent elkövetett, hogy megöljön. Nem tiltakoztam, de nagyon fájt és csak bedühödtem. Ha meg arra gondolsz, hogy úgy szabadulsz, hogy magadat ölöd meg… az sem megy. Ez az átok. A szenvedés. Csak a szerelem oldja fel és a csók.
“Tudtam” – hűlt el Kevin.
– Megkérhetlek, hogy most hagyj magamra? Át kell gondolnom a hallottakat, meg kell értenem, és feldolgoznom. Most veszítettem el a bandám egy baleset során, a menyasszonyom otthon vár…
- Szerelmes vagy belé? – kérdezte a nő.
– Nem tudom… ez már nem szerelem. Ez az az érzés, hogy megszoktuk egymást, és elterveztük a jövőt. Bár a karrierem is most indult volna be, de jött ez a kis apróság, amit meg kell oldani… szóval, szeretnék egy kicsit magamban lenni.
– Bármire szükséged lenne, a házban megtalálod – mondta a nő és azzal távozott. Már az ajtóban állt, mikor Kevin utána szólt.
– Mi a neved?
– Eleonóra – mondta mosolyt sejtetve az arcán.
Órákig csak fel és alá járkált Kevin a szobában. Gondolatai majd megőrjítették. Ki kell szabadulnia, csak ez járt a fejében. De a szerelmet nem lehet erőltetni. Bár volt a nőben valami, talán a lénye, vagy a hangja, vagy a kettő együtt, valami különös vibrálás. És ekkor rájött a nyitjára.
Kiment a folyosóra. A szemközti szobából áradt a muzsika. Belépett és látta a nőt amint táncol és élvezi a zenét. Majd megfordult és Kevint pillantotta meg.
– Jól vagy? – kérdezte a fiút.
– Igen, csak azért jöttem át, hogy még mesélj nekem. Mondj el mindent az életedről, a vágyaidról. Meg akarlak ismerni.
Napokat beszéltek át, éjt nappallá téve. Kevint még sosem érdekelt ennyire senki ezen a világon, hogy megértse a lelkét, hogy közel kerüljön hozzá. A beszélgetéseket követték az érintések... és az elszabaduló vágy. Vibrált köztük a levegő, és Kevin úgy érezte, végre elérte a lány legbelsőbb rejtekét, megérintette a lelkét. Már nem látta maga előtt a rémisztő arcot, csak a nőt, azt a csodálatos lényt, aki nap mint nap itt van, és csak boldog és szabad akar lenni, mint ő. Ám mikor a csókra gondolt, tudta nem ez az a pillanat.
– Nemsokára holdtölte – mondta Eleonóra fájdalommal a szívében – Szeretsz engem Kevin?
– El… nagyon sajnálom, de úgy érzem, sosem foglak teljes szívvel szeretni, illetve szerelmes lenni beléd.
– Semmi baj… legalább reményt adtál nekem, és boldog napokat – de hirtelen mégis nagyon fájdalmas zokogás tört ki belőle – nincs megváltás se a halálban, se az életben.
Ekkor Kevin félrelibbentette a fátylat és szorosan a nő ajkára tapasztotta ajkát. A könny sós íze keveredett csókjuk édes leheletével.
Kevin még mindig csukva tartotta szemét, mikor Eleonóra mondta neki, hogy nézzen rá nyugodtan. A fiú megdöbbenve látta a sugárzó szépséget maga előtt. Szorosan megölelték egymást, hisz végre boldogok és szabadok voltak, mint a mesékben.
Egyszer csak a nő karja erőtlenül zuhant le és feje hátrabicsaklott. Élettelenül zuhant a földre.
A fiú nem értette az egészet. Végre minden beteljesült, végre szeretett valakit annyira, hogy saját maga már nem is érdekelte, végre szeretett valakit a lelkéért, azért aki. Egy hét alatt megjárta a mennyet és a poklot, és most újra a pokolban van.
Még órákig tartotta a lányt karjaiban, majd elindult ki a házból.
Segítséget kell hívnia. De honnan?
Ismét elindult a sűrű erdőben. De valami nem állt a helyére. Valami hiányzott a képletből. Miért volt ez a ház ennyire elrejtve… miért tűnt a dolog annyira lehetetlennek, hogy 250 évig senkinek nem sikerülhetett… valami furcsa volt.
Gondolt egyet s visszament a házba, hogy legalább a könyvet elhozza magával. Mikor visszaért, Eleonóra tetemét nem találta. Mintha a föld nyelte volna el. Megragadta a könyvet és ismét belevetette magát az erdőbe.
Végre talált egy kis települést, ahonnan hívhatott segítséget.
Folyt. Köv. |
