A dobbanását akarom
a szívnek, valakiét
aki az enyémre is vágyik
hallani szeretném
hogy szeret,
e világ itt
nem csak önzés
lehet.
Tudja, én is tudok sírni
hinni kell,
mert tudni kell bízni
valakiben.

Nem hiszek. Most talán
magamban sem, hogy ki
hogyan, miként, válasz
nem kell, nincs itt jó sem
cseppenként tűnik el a
minden, senki sem tudja
kérem, itt benn a fejemben
nyaranta, nyomor telemben
gondolatok, mint kósza
inger, hajóznak, tűzzel-
vízzel, harcolnak a nagy
semmiben, amiről az
emberek azt mondják
a mindenség.

Hát dobogj, dobogj!
Te tűz, lobogj!
Ne hagyd, ne hívd, ne féld a tengert,
Ne szóld, ne lásd, ne féld az embert!
Úgyis megél, elél sokáig,
Felér a Nap látásáig,
Önző makacs, feléli a Földet,
átéli a kort, s egy jobb jövőképet
visszaél vele, s nem unja meg,
tud olyat is, mi meg sem történhetett
majd ha egyszer kiéli magát
egy lány felhangol egy régi zongorát
kottát nyit, s üti a hangjegyeket,
újra és újra minden ütemet
amit ha nem is ismert eddig,
szólt a tűzön át, s a vízen át
s játsza majd újra e rapszódiát.